Bibó István megállapítása szerint a társadalomban és a politikában minden eltérés a valóság és az elvek között idővel feltétlenül válsághoz és töréshez vezet. Az Európai Unió és befolyásos tagállamainak vezető politikusai a népvándorlással kapcsolatos megnyilatkozásaikat és intézkedéseiket rendre olyan elvek nevében tették meg, amelyek az általuk irányított társadalmak által tapasztalt valósággal nincsenek összhangban.
A dublini mechanizmus normáiba foglalt ideákról nyilvánvalóvá vált, hogy nem működnek a szervezett, nagy tömegű és illegális invázió esetében, azokat a címzett tagállamok magukra sem tartják kötelező érvényűnek. A muszlim bevándorlók társadalmi integrációjának eszméje több generáción át sem vált valósággá: etnikai és vallási alapú párhuzamos társadalmi közösségek jöttek létre. Arról a koncepcióról, ami a népességfogyást a keresztény és európai kultúrkörön kívülről jövő bevándorlók tömeges befogadásával kívánja kompenzálni a családok megerősítése helyett, nyilvánvalóvá vált, hogy önfeladó és öngyilkos politika, ami előbb-utóbb kitermeli a maga radikális reakcióit. A diszkriminációmentesség magasztos eszméjének korlátlansága csak annak a ténynek a nyilvánvaló tagadásával tartható fenn, hogy bizonyos erőszakos bűncselekmények elkövetése kirívóan magas arányban a bevándorlókhoz köthető. Végül pedig az a törekvés, hogy a szervezett népvándorlást elválasszák a terrorveszélytől egy torz humanista teória nevében, nemcsak a tényekkel áll szemben, de olyan kirívó felelősséget ró az azt képviselő politikai vezetőkre, amelyre már 2014 decemberében felhívta a figyelmet annak a nemzetközi konferenciának a zárónyilatkozata, amit 120 állam muszlim vallási vezetői részvételével Kairóban tartottak: „Kérjük (…) a világ országait, hogy nehezítsék meg azt a népvándorlást, amelynek az a célja, hogy a szélsőségesek terveit elősegítse, mivel ez a népvándorlás célkitűzése szerint olyan agresszív erők elmozdulása, amelyek nemzetállamainkra törnek, és szét akarják szakítani a civil társadalmunkat.” (Nyilatkozat a szélsőségekkel és a terrorizmussal való szembenézésről, 2014. december 4., Kairó, ford.: Gyöngyösi Csilla Nelli)
Az unió vezető politikusainak egy olyan helyzetben, amikor az általuk képviselt elvek és a megélt valóság között ekkora távolság van, Bibó István következtetése szerint szembe kell nézniük azzal a kifejezetten vagy hallgatólagosan egyre erőteljesebben jelentkező váddal, hogy arra a feladatra, amit maguknak igényelnek, nem alkalmasak: „Az olyan vezető réteg, mely bármely okból arra kényszerül, hogy vezetői jogosultságát felvesse, hangoztassa, bizonyítsa, éppen úgy nem képes a társadalom vezetésére, mint ahogyan nem képes alkotásra az olyan ember, aki állandóan felveti magának azt a kérdést, hogy tehetséges-e vagy sem.” Nos, emlékezetes például, ahogyan Hans-Peter Uhl, a CSU szakpolitikusa a Frankfurter Allgemeine Zeitungban éppen annak lehetőségéről beszélt, hogy ha Angela Merkel nem zárja le a határt a bevándorlók előtt, akkor nem lesz kancellár. Angela Merkel pedig arról győzködte a németeket a ZDF köztévének adott interjújában, hogy „ura a helyzetnek” és visszautasította, hogy bizalmi szavazást kérjen maga ellen.
Bibó István szerint az ilyen „válságos lelkiismereti állapotra” adott reagálás az, amikor a meglevő elit igyekszik szóval és tettel igazolni magát. Csakhogy – mutat rá Bibó – az önigazolás és a belőle származó hamis önelégültség egyfelől a kreatív döntésképesség megbénulásához vezet, másrészt pedig ahhoz, hogy a vezetők nem akarnak a válság okaival szembenézni, inkább a válság tüneteit igyekeznek enyhíteni. Ennek vagyunk fül- és szemtanúi az uniós vezető politikusok nyilatkozatait hallgatva, illetve az olyan megoldási kísérleteket látva, mint a menekültkvóták kötelezővé tétele, vagy a semmilyen érdemi eredménnyel nem járó tanácskozások sora. Ezek az önigazoló megnyilvánulások viszont ördögi körként továbbmélyítik a válságot. Ezt a folyamatot egy ponton lehet megállítani: a kiindulópontnál. Ennek egyetlen módja pedig a tényekkel való szembenézés, úgy, hogy az elit letesz azoknak az igényeknek a védelméről, amelyekben maga sem hisz már, és lemond az azokkal kapcsolatos tarthatatlan ragaszkodásáról. Ez nyitná meg az utat a népvándorlási krízis kezelésére vonatkozó érdemi döntéseknek az elfogadása előtt, amelyekre a magyar kormány is javaslatokat tett.
„Szomorú látvány ezzel szemben az olyan elit, mely nem ura sorsának, hanem megvárja, hogy erőszak vagy az események állítsák félre” – zárta Bibó a gondolatait. Ha az unió meghatározó politikusai nem tudnak lemondani a kilátástalan önigazolási törekvéseikről, akkor ezzel az események irányítása helyett azok alakulására bízzák saját személyes sorsukat is.
A szerző ügyvéd, európai uniós szakjogász