Ha egy derbire érkező néző, szurkoló, érdeklődő a tömegközlekedési járművek valamelyikével – leginkább a metróval – közelíti meg a találkozó helyszínét, már az odaúton nagyjából sejtheti, milyen hangulat vár rá a meccsen.
Nos ezúttal, ez előtt, a legtöbb médium által csak Magyar kupa döntő főpróbaként beharangozott Fradi-Újpest előtt bizony kevés jel utalt az utazó számára arra, hogy este a magyar labdarúgás legnagyobb érdeklődésre számot tartó párharcának újabb fejezete íródik az Üllői úton.
Természetesen a rendőrség, a biztonságiak a szokásos számban voltak jelen a közterületeken, de némi „lila majmozáson”, a két tábor szokásos zrikálós, nyomdafestéket legtöbbször nem tűrő rigmusain kívül – szerencsére – semmi rendkívüli nem történt a meccs előtt és az alatt sem.
A Ferencváros kemény magjának azon tagjai, akik a stadionba történő belépést lehetővé tevő rendszert a klub vezetőségének módfelett korrekt ajánlata ellenére sem fogadják el, ezúttal a stadionon kívül sem voltak megtalálhatóak, íly’ módon – legalábbis egy Fradi-Újpesthez képest – szokatlanul nyugodt estét biztosítottak a rendfenntartóknak.
A játékosok kivonulásakor a koreográfia-versenyt mindenképpen a vendég újpesti drukkerek nyerték, a Fradi a szokásos sas-reptetéssel próbált velük versenyezni, miközben a lelátók azért – ha nem is zsúfolásig – de magyar viszonylatban szépen megteltek a kezdésre.
Végül a hivatalos adatok szerint 11 267 néző előtt – még így is ez a bajnoki szezon második legmagasabb nézőszáma – Kassai Viktor sípjelére, pontban az előre meghirdetett kezdési időpontban útjára indult a labda a tiszta fehérben játszó Ferencváros és a teljesen lilában feszítő Újpest 217. bajnoki derbijén.
Az első komoly hangrobbanásra sem kellett oly sokat várni, ám ettől a hazaiak nyilván megkímélték volna magukat, hiszen a 6. percben az újpesti légiós Nemanja Andric gólja a túloldalon helyet foglaló lila-fehér szurkolókat hozta extázisba.
A bajnokságot már hetekkel korábban megnyerő hazaiak ezt követően sem tudták igazán felpörgetni a tempót, az első félidő hátralévő részében is inkább a jóval hangosabb szurkolói által támogatott újpestieknek volt újabb gólszerzési lehetőségük, de az egyedül kilépő Lencse kihagyta a kihagyhatatlant, míg a túloldalon Böde fejese ugraszthatta volna talpra a hazai híveket, ám a vendégkapus Balajcza ekkor még magabiztos volt.
Aztán az ebben az időszakban érezhetően sokkal motiváltabban játszó Újpest egy nagyon szép támadás végén újból betalált – Lencse doplerrel javította korábbi hibáját – így ismét a túlsó „ficakban” ülők tombolhattak egyet, ám alig valamivel ezután az újpesti kapus aláfutott egy bal oldali beadásnak, Varga pedig köszönte szépen a lehetőséget, bólintott, amivel így azért jutott öröm az első 45 percben a hazaiaknak is.
Így végül az, egy kissé a vártnál tompábban induló, aztán felpörgő félidőt gólokban és hangerőben is a vendégek nyerték meg.
Szünet után az addig csak szemerkélő eső zuhogóra váltott – a fedett lelátók alatt ez a nézőket nem zavarhatta – a hazaiaknak pedig ekkor már sikerült ritmust váltaniuk, ennek pedig hamar meg is lett az eredménye; egy beívelést Leandro, az újabb kapushibát kihasználva váltott gólra.
Változott az eredmény, de a hangulat csak kevéssé, továbbra is a lila drukkerek voltak a hangosabbak, ám a hangosanbeszélőnek is őket kellett többször figyelmeztetnie, hiszen időnként sajnos rasszista megnyilvánulások is bánthatták a jóérzésű ember fülét.
A továbbra is vigasztalanul szakadó esőben az iramra a hátralévő időben sem lehetett panasz, ám a kapuk már kevesebbet forogtak veszélyben, maradt a végén a 2-2-es döntetlen.
A lefújást követően a hazai szurkolók még a korábbi évekhez képest kissé csendesebben megéljenezték bajnokcsapatukat az utolsó hazai meccs alkalmával, de azt mindenki érezte, tudta, hogy az igazi nagy derbi még hátravan ebben a szezonban, két hét múlva ugyanitt a Magyar kupa fináléjában minden bizonnyal egy sokkal forróbb meccs következik.