A 17. FINA Világbajnokság zárórendezvényén valami olyat sikerült megvalósítania az alkotóknak, amely már túl van a művészeten, a színpadi vagy előadói művészetben ismert és használt műfajokon, klasztereken, kategóriákon, és inkább vízió vagy látomás lehetne, ami ráillik, ha szeretnénk besorolni valahová.
A Recirquel újcirkuszi társulattal pár év alatt – abszolút megérdemelten – világhírűvé és a cirkuszi világ élbolyába kerülő Vági Bence rendező több mint kétszáz artistával, táncossal, balettművésszel együtt dolgozva csodát hozott létre. A produkció valódi összművészeti előadás volt, egyszerre cirkusz, újcirkusz, tánc, balett és színház is – mindegyikből azt használta, ami a legjobb, a különböző elemekből pedig egy katartikus építményt hozott létre sokrétű szimbólumokkal, szétterülő hatalmas látványelemekkel.
Itt szeretném megemlíteni a rendező mellett dolgozó koreográfusokat, akik egy-egy jelenetképben dolgoztak: a megelevenedő erdőt Zsíros Gábor és Szabó Anikó, a táncosok testével hullámzó vizet Várnagy Kristóf, a levegőben megszülető násztáncot Illés Renátó és a rendező Vági Bence, a kínai rúd „számot” Avan Whaite, a táncos rúdat pedig Holoda Péter koreografálta.
Legutóbb, amikor a Papp László Budapest Sportarénában újcirkuszi előadást láttam – a világ leghíresebb társulatától, a Cirque du Soleiltől a Varekai című produkciót – az volt az alapélményem, hogy a Varekai elveszett a Sportaréna több mint tízezer néző befogadására alkalmas gigantikus belterében, jó helyről és viszonylag közel ülve is kicsi volt, ami a színpadon történt, az apró gesztusok és tekintetek – azaz a relációk és érzelmek – elvesztek a távolság miatt. Előzetesen most is féltem ettől, de az aggodalom alaptalan volt.
Vági Bence mitikus lélegzetvételű produkciójában jól kezelte a minden irányban hatalmas teret. A közönséget kettéválasztotta, közéjük rakta a hosszában elnyújtott, így tehát csak oldalirányból látható játékteret, amelyet aztán tengervízként szétáradó koreográfiákkal töltött meg, nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is. Nem erőltette az apró gesztusokat, nem tévesztette el egy percre sem a kihasználható tér adottságait és adottságainak köszönhető korlátait: nem használt olyan elemeket, amelyek felszámolódtak vagy elvesztek volna a tér és a tömeg hatalmasságában, mozgásában, zsongó és buja burjánzásában.
Jelenetei külön-külön is szépen felépített önálló egységek voltak, amelyek a négy őselemet szabad asszociációkkal kezelve teremtettek egy ősi mítoszból egy nagyon új mítoszt, egy ősmagyar mondából egy nagyon mai szívdobogású szimbolikus történetet, a csodaszarvas történetét.
A hatalmas, emberekkel átszőtt, lángoló, lélegző, mozgó organikus függöny mögül előlépő világító óriási szarvasbábra alig találni szót, jelzőt vagy mondatot. A csodaszarvas megjelenő alakja olyan szépséget jelenített meg, amely a színpadi művészet csúcsteljesítménye: ha ezt elérted, felléptél oda, ahová csak nagyon keveseknek sikerült.
Ilyen volt a zárógála egésze is: ugyanúgy világklasszis, mint a vizes vébén induló magyar sportolók is – ott vagyunk az összművészeti-előadóművészeti és újcirkuszi világ élvonalában is, ez már nem kérdés.
Még több cikk a vizes vb-ről itt.