A labdarúgó-játékvezető angol megfelelője a referee. Az ee főnévképzővel a refer to igéből alkotott szó, amely a futball (h)őskorába vezet – hajdan ugyanis csak akkor utalták át (lásd refer to) a döntés jogát a mindenki által elismert felsőbb fórumnak, a refereenek, amikor a csapatok, illetve azok vezetői képtelenek voltak egyezségre jutni.
Az azóta eltelt majdnem másfél évszázad során a játékvezetők szerepe, általános megbecsültsége és stílusa is jelentősen megváltozott. Manapság nemritkán úgynevezett négybetűs szavaktól hemzsegnek a játékosok által a bírók arcába üvöltött kérdések, és utóbbiak egy része úgy tartja, hogy a mínuszos IQ-val felvetett problémára a mínuszos IQ-val adott válasz a megoldás, hiszen a „sporttárs” ebből ért.
Kétségtelenül embert próbáló és nem feltétlenül hatékony az otromba akcióra „tisztelt uram, kérem, válogassa meg a szavait” reakcióval felelni, az „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” elve olykor célravezetőbb lehet. Csakhogy ezzel a játékvezető minden – szellemi és morális – tekintetben a futballista partnerévé válik, felsőbb fórum jellege megszűnik. Másrészt aki az ösztönlény Kovács IV-gyel szemben adja elő a külvárosi vagányt, attól elvárható-e, hogy Ibrahimoviccal vagy a civilben lingvisztikaprofesszor középpályással – jó, kissé elméleti a példa – összeakadva ugyanígy cselekedjen? Minden labdarúgó mellé pedig képtelenség külön illemkódexet rendelni.
Emlékszem, Puhl Sándort, az 1994-es világbajnoki döntő bíráját évekkel korábban egy Csepel–Honvéd meccsen jegyeztem meg magamnak, amint a kispestiek bedobásánál a túlságosan előrearaszoló jobbhátvédet így intette: „Sallai úr, kérem, hátrábbról!” Sallai erre hátrébb is lépett, a pillanat hatására úrrá lett.