Kleinheisler László estében a lábát lendíti, megpróbál belerúgni az őt kétségtelenül buktató ellenfélbe, s még hörög is felé; Tóth Bence előbb ellöki az andorrai bekket, majd miközben átlép rajta, a lábát a mozdulathoz mérten természetellenesen feszíti lefelé, hátha beleakad a földön fekvő játékosba, s közben persze felháborodottan gesztikulál és óbégat a játékvezetőnek; Sallai Roland egyéves intenzív olasz nyelvtanfolyamon nyert tudás magabiztosságával becsmérli szóval és persze mutogatva is önhitten az ellenfelet.
Mégis, mire föl?
Kleinheisler látványos szárnyalását követő mélyrepülése mindenki előtt ismert, ott tartunk, hogy már a Fradinak sem kell; Tóth Bence az NB II-ből kapott erőn felüli érdemként meghívót, ám hogy valóban profi futballista lenne, arról csak trendi szakálla árulkodott; Sallai lehet, hogy „eladta magát” Palermóban, de a nemzetközi nívótól messze van.
Elővehetnénk a többieket is, de hogy ne csak az Andorra–Magyarország vb-selejtező beszédes jeleneteit elevenítsük fel, a múlt héten egy utánpótlás-mérkőzésen volt alkalmam testközelből megcsodálni U17-es válogatottunk egyik ügyeletes csillagát, Torvund Alexandert.
Az ifjú csatár nem kezdett, mert nem volt kedve, fáradtnak érezte magát, a szünetben mégis beállt, tudásából semmit sem csillantott meg, ellenben kétszer is rátartian szabálytalankodott, másodszor ártalmatlan szituációban páros kézzel hátulról ellökte az ellenfelet, csak mert az útjában állt; nem egészen húszpercnyi magamutogatás után kiállították. Sebaj, ennyivel is több ideje maradt tépelődni azon, hogy a karrierje szempontjából a magyar vagy a norvég válogatotti meghívót hasznosabb elfogadni, felnőtt szinten, természetesen.
Ilyenek a mi tehetségeink.
Rosszul lehet játszani, lélektelenül soha – így szól a Dalnoki Jenőnek tulajdonított szállóige. Amit úgy aktualizálhatunk, az a legkevesebb, hogy egy labdarúgó – különösen címeres mezben – mindig sportemberhez méltó teljesítményt nyújt. Avítt szentencia (nem, ez nem jó, ezeket a szavakat a mai fiatalok nem ismerik), legyen inkább ócska vaker – dörömböl a „leoltás” a fülemben. Csakhogy a gólt éppen azért kaptuk, mert nem vettük komolyan, mi több, lenéztük a labdát a spanyol ötödosztályban kergető, kenyerüket civilben könyvelőként, turisztikai asszisztensként vagy éppen autószerelőként kereső derék andorraiakat: lustán néztük, ahogy indítanak, elfutnak a szélen, beadnak, egyedül felugorva gólt fejelnek.
Hagyjuk hát a „szakmát”! Morális gyökerű vereséget szenvedett a magyar labdarúgó-válogatott. A „szakmaiság” kimerül annyiban, hogy amikor jött a majré, egyedül az imádott-gyűlölt Dzsudzsák jelentett veszélyt az andorrai kapura.
A mai magyar labdarúgók – tisztelet a kivételnek – a válogatottban nem a nemzet csapatát látják, a sportolónak járó legnagyobb tisztességet, hanem egy exkluzív klubot, amely az ő karrierjük emelkedését hivatott szolgálni.
A könnyes tekintetű bocsánatkérés-özön csak színház, mától már mindenki egzotikus üdülőhelyen piheni ki az idény fáradalmait. Elkényeztetett futballsegédmunkásokat képezünk – visszhangzik a fülemben az egyik magyar edző véleménye. Igaza van. Se mély érzelem, se kikezdhetetlen szaktudás, aminek birtokában (lásd a francia gladiátorokat) egymást ölik a fiatalok a „munkáért”.
Fájdalmas, mégis újfent rá kell döbbennünk, sem eszmei, sem szakmai talapzata nincs a magyar labdarúgásnak. Ezért történhet meg, hogy az egy évvel ezelőtti Eb-mámorból végleg kijózanodva Andorra után undorra ébredünk.