Kinn túl sok, benn kicsit kevés. Ez volt az első benyomásom – na nem a mérkőzésről, hanem a hangolásról, a szurkolásról. A kinnrekedt ultrák mindenáron összetűzésbe akartak kerülni a rendőrökkel, a közös meccsnézést és előtte koncertet szervező Carpathian Brigade szószólója se nagyon tudott rájuk hatni. Petárdák durrogtak a zene alatt is, fojtogatott a füst és a könnygáz elegye. Műbalhé.
Benn viszont sokáig kongott az aréna. Még a kezdés előtt egy órával is a maroknyi román drukker vitte a főszólamot. Aztán szokás szerint ráuntak egymásra, s egymásnak estek. A műsorközlő előbb az It’s forever Ebony slágerrel, majd az Illéstől az „Újra itt vannal” próbált hangulatot varázsolni – könyörgöm, ez nem a Táncdalfesztivál 1966-ból. A hatalmas nemzetiszínű lobogóval a csapat előtt befutó legények jól mutattak, igaz, lehettek volna többen is, de aztán éles stílusváltással technóra tombolhattunk. Műanyag.
A lapos felvezetést az UEFA antirasszista szózata zárta: „… a labdarúgás egyesíti a népeket.” Világ proletárjai egyesüljetek…? Kalmár Zsolt hatalmasat ásított a kispadon, a román himnuszt a bukaresti kölcsönt törlesztendő a papírformának megfelelően kifütyültük, a miénk szépen szólt, de azért nagyon vártuk már a kezdősípszót.
Tíz perc után megkockáztathattuk a következtetést, a románok jobban futballoznak, de aztán gyorsan kiderült – eladott, majd taccsra passzolt labda –, hogy zavarba lehet hozni őket. Juhász Roland sajnos csak 24 percig bírta, az egyik becsúszásnál kiújulhatott a sérülése – Guzmics Richárd állt be a helyére.
Falfehéren, mereven mozogva, szerencsére első labdaérintésként nem kellett kereszteznie, aztán két jó belépővel felvette a játék ritmusát. A középpályán Elek Ákos felnőtt a feladathoz, robotolt rendületlenül, a labdát is megjátszotta, a ő volt a csapat oszlopa.
A 36. percben Szalai kis híján élete gólját rúgta. Szépen befordult, húsz méter remek löketet eresztett meg, ám Tatarusanu bravúrral hárított. A románok az első félidőre kissé elszürkültek, egyedül Torje jelentett veszélyt, a 0-0-ra egyik fél sem panaszkodhatott. (Az első félidő krónikájához tartozik az is, hogy ötszáz román leszurkolta a Groupama Aréna magyar szalonközönségét.)
A második félidőben nagyon bekezdett a magyar válogatott, talán jobban is, mint ahogy azt Bernd Storck szövetségi kapitány szerette volna. Helyzetek is akadtak, Guzmics fejelt, Stieber nagyon lőtt kapura (ebben talán több is volt), de Tatarusanu védett. Chiriches vívott földharcot Szalaival, talán még rúgott is, ami dzsúdóban sem fér bele, de jól kijött belőle kettős sárgával.
A 69. percben Keserü szinte a 16-os vonaláról végezhetett el szabadrúgást Leandro belépője után, de szerencsére fölé bombázott. Az utolsó negyedórára nagyon elfáradtak a magyar játékosok, a fél csapatot le lehetett volna cserélni. A szívük szerencsére vitte őket, inkább már hátra, mint előre.
Gól nem esett, maradt a 0-0. Bernd Storck előzetesen elégedett lett volna a döntetlennel, utólag sem lehet keserű. Ám hétfőn – fáradtság ide, oda – nyerni kell, különben elúszni látszik a második hely lehetősége.