Gyarmati országok gazdaságát jellemezte a duális struktúra. Létezett egy szűk, viszonylag fejlett szektor, amely az ott dolgozók számához képest a nemzeti össztermék aránytalanul nagy hányadát termelte meg, és ezzel párhuzamosan volt az elmaradott, csekély hatékonyságú másik szektor, ahol a munkaerő 90-95 százaléka dolgozott, előállítva a GDP alig 30-40 százalékát.
Valamilyen szinten a magyar futball is ilyen duális szerkezetben működik. A relatíve fejlett szegmens a válogatott és csatolt részei, ahol európai szintű (magyar vagy külföldi) szakvezetés irányításával olykor már-már világszínvonalú munka folyik (lásd a nyolcvanas évek derekán a Mezey-féle válogatottat vagy 2015–2016-ban a Dárdai Pál, majd Bernd Storck vezette nemzeti együttesünket, amely 44 év után eljutott az Európa-bajnokságra), a fejletlen, elmaradott szektor pedig a további 90-95 százalék, a nívótlan NB I-gyel, a kontraproduktív utánpótlás-neveléssel, amely – bármennyi pénzt is öntsön bele a kormány – az elmúlt húsz évben képtelen volt legalább egy, az európai topligákban meghatározó szerepet játszó labdarúgót produkálni. (Gera Zoltán kakukktojás ebben a tekintetben.)
Ha alaposan átolvastuk Csányi Sándor MLSZ-elnök közleményét, rájövünk: tulajdonképpen ő is ugyanerről beszél. „Ahhoz, hogy tartósan eredményeket érjünk el, most már mindenekelőtt a klubok teljesítményének, az utánpótlás nevelésének és a csapatok nemzetközi versenyképességének kell a fejlődést megalapoznia” – fogalmaz az OTP elnök-vezérigazgatója, aki sikeres topmenedzserként ahhoz szokott: ha valami nem működik, lecseréli a vezetőt, s rögvest helyreáll a világ rendje.
Csakhogy a magyar futball esetében a magyar futballt kellene lecserélni, és amikor két és fél éve Storckot és a korosztályos válogatottak irányítását vállaló német szakembereket leszerződtették, ez lehetett a cél. Nem egy pillanatnyi sikert felmutatni képes kapitányra volt szükség, hanem olyasvalakire, aki az egész magyar labdarúgásnak tud know-how-t adni. Storck – hiába juttatta ki a válogatottat Franciaországba – a stratégiai, távlati cél megvalósításában kudarcot vallott.
Varga Sándor, a világhírű kárpátaljai játékosügynök mesélte, hogy bő harminc éve – az akkori, Szepesi György irányította MLSZ ösztökélésére – meghívta Dettmar Cramert, a (nyugat)német sztáredzőt, tartson előadást a magyar szakembereknek. A Bayern Münchent 1975-ben és 1976-ban BEK-győzelemre vezető edzőidol lányos zavarában tördelte a kezét a konferencia előtt a színfalak mögött. „Sanyi, hogy az ördögbe merjek én előadást tartani ezeknek a kollégáknak, amikor annak idején magyar mesterektől és Csanádi Árpád híres Labdarúgás alapfokon című könyvéből tanultam a szakmát?”
Sajnos, mára odáig fajult a helyzet, hogy nem is nagyon tudunk elképzelni magyar kapitányt a válogatott élén.
Ugyanakkor az élet azt is bizonyította, hogy a magyar futballközegben idegenként botorkáló külföldiek (Erwin Koeman, Lothar Matthäus) sem tudnak sikeresek lenni.
Köztes megoldás kell.
Az elnökségi ülés egyik résztvevője árulta el, ő már a nyáron elkezdte „menedzselni” Marco Rossit, a Honvéddal bajnokságot nyerő – tehát futballunkat alaposan ismerő –, s ez idő szerint a Dunaszerdahely csapatát irányító olasz szakembert. Rossi nem is titkolja, minden vágya, hogy a második hazájaként tisztelt Magyarország válogatottját kijuttassa a 2020-as, részben budapesti rendezésű Eb-re.
Ám ennél akad sürgetőbb feladat. Válogatottunk november 10-én és 14-én Luxemburggal, majd Costa Ricával játszik, valakinek már akkor irányítania kell a nemzeti együttest. Az a valaki akár Marco Rossi is lehetne.