A júliusi vizes világbajnokság idején akkora figyelem övezi majd a nemzetközi sportéletben Magyarországot, mint még soha. Puskás és az Aranycsapat kultusza persze felülmúlhatatlan, Egerszegi Krisztináért nemcsak az egész ország, hanem a fél világ rajongott, csak hát nemhogy az ötvenes évekhez, de még 1992-höz képest is alaposan megváltozott a világ. Megjelent az internet, ami sokkal gyorsabb, dinamikusabb átalakulást hozott az életünkben, mint a sokat emlegetett tankönyvi példa, az ipari forradalom. A még „offline” felnőtt Gera Zoltán és mondjuk Sárosi György gondolkodása, világlátása között kisebb a különbség, mint a jelen futballválogatottjában vele egy csapatban futballozó Nagy Ádámé között.
Nézettség dolgában a vizes világbajnoksághoz csak a Forma–1-es Magyar Nagydíj mérhető, de a lényeget tekintve az csupán egy hétvége, s nem is újdonság, 1986 óta nem csak nekünk, a világnak is volt ideje hozzászokni, hogy a száguldó cirkusz nyaranta a Budapest nevű ékszerdoboz tőszomszédságában is sátrat ver. Idén a vizes vb-n viszont csak az úszódöntők zajlanak nyolc napon át. Nem csupán minden hivatalos nemzetközi hírben szerepel majd Hungary és Budapest; a közösségi média – amely, ha tetszik, ha nem, szintén része az életünknek – minden bejegyzésében is felbukkan majd: #HUN. Remélhetőleg szívecskék és smiley-k millióinak a kíséretében…
Nagy a tét, éppen ezért ne tévesszük szem elől a célt. Az elmúlt hetek – ízlés kérdése – kicsinyes, röhejes, gyomorforgató botrányainak csupán az a szerepük, mint az epizódoknak általában: a nagy történet fényét emelik, netán árnyalják azt. Ideje lezárni ezt a korszakot, fátylat vetni a múltra, mindenkit az őt megillető polcra helyezni. Akit megbuktattak, mint úgymond kiállhatatlan vezetőt, attól se vegyük el az érdemet, hogy megérezte a pillanatot, felismerte a
csillagok együttállását; az ebből születő egyszeri lehetőség ráadásul váratlanul sokkal nagyobb cselekvés szolgálatába állt. Más kérdés – emberi dolog –,
hogy aki egyszer úgy érezte, napkirályként tündököl, az nehezen éri be a távolodó üstökös szerepével.
A vizes világbajnokságnál ugyanis fontosabb, a magyar sport jövőjét meghatározó esemény a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szeptemberi, limai ülése, amelyen a 2024-es nyári játékok helyszínéről döntenek. A vizes vb jelentőségét szokás alul- és túlbecsülni is. Egyik hibába se essünk! Ötkarikás szempontból az alkalmasságunkról nem, csakis az alkalmatlanságunkról állíthat ki bizonyítványt. Jó hír, hogy az viszont csakis rajtunk múlik, milyen vb-t rendezünk, és ha csak a szokásos színvonalat hozzuk, akkor biztosan jót, ha azon felülit, akkor pedig kiválót. Sok még a teendő, Water Lilly és Willy kérészéletű, keserű története a bizonyság arra, hogy nem megy minden magától, mint a karikacsapás.
A 2024-es olimpia nagy és szép álom, aminek az oltárán azonban nem szabad mindent feláldozni. A magyar „sportnemzet” egyetemessé előlépő ünnepének nem láthatja kárát éppen az ünnepelt. Ahogy Szabó Tünde államtitkár is fogalmazott év végi interjújában: sikerességünk fenntartása mellett illő lenne jelentős lépést tennünk afelé, hogy „sportoló nemzet” is legyünk.
A magyar sportra hulló újabb, év végi pénzeső kedvezményezettjei jól teszik, ha ezt nem pusztán égi áldásként, hajlongva fogadják, hanem minden forintját felelősségteljesen hasznosítják. Egyszeri huszonegymilliárd forint – a teljes nemzeti költségvetésben is jelentős tétel, hát még ahhoz képest, hogy tíz esztendeje központi forrásból összesen ötmilliárdból gazdálkodott a teljes magyar sportszektor. Hol vannak már azok az idők, amikor a pályák használhatatlansága miatt száznapos tetszhalálra ítéltetett telente a magyar futball; amikor – a ma már „egy versenyző, egy edző” modellben létező – kajak-kenusok központilag szervezett fapados edzőtáborban kezdték meg a vízi alapozást, s busszal zötykölődtek egy napon át a brandenburgi Európa-bajnokságra; amikor a röplabdásokat a nem éppen hivalkodó, diákszállás színvonalú edzőtáborból is kitették, mert a szövetség nem egyenlítette ki a számlát, s még sorolhatnánk a példákat tucatjával.
Megannyi részlet állítható a bírálat kereszttüzébe, de azt senki sem tagadhatja el, 2010 a paradigmaváltás éve volt a magyar sportban. A benne élők eddig inkább haszonélvezői voltak e történelmi átalakításnak. Persze a jót könnyű megszokni: ami tegnap még ajándék, az ma már járandóság. Ám legfeljebb tíz év alatt a későn érő tehetség is klasszissá növi ki magát: elkövetkeznek a számonkérés évei. 2017-ben új ciklus kezdődik. Legyünk megengedőek, ne kettőre – a labdarúgó-világbajnokság és a pjongcsangi éremeső inkább csak álom –, hanem négy évre tervezzünk. 2020-ban már nem lehet hivalkodó siker, hogy futballban Európa legjobb huszonnégy országa közé kerülünk, s nyolc aranyérmet szerzünk az olimpián – több lesz annál: betervezendő eredmény, lényegében elvárás.
Az új esztendőben mindenkinek így kell munkához látnia. Nem a magyar sportból, hanem a magyar sportban, még inkább a magyar sportért élve. Ha nem is feltétlenül ezzel a hittel, de mindenképpen ezzel a tudattal.
Csak a győztesek maradhatnak hosszú éveken át porondon.