A helyiek számára, akik még nem értesültek arról, hogy városukban éppen mi zajlik, fura alakok róják Lipcse utcáit tréningruhában, maguk mögött ormótlan zsákot húzva. Formabontó módon a vb hivatalos szállodái és a csarnok között nincs transzfer, az akkreditációs kártya ellenben tömegközlekedési bérletként is funkcionál, így az Arena Leipzigbe az eljutást mindenki úgy oldja meg, ahogy tudja.
Válogatottunk jó érzékkel a versenyhelyszíntől három villamosmegállónyira kvártélyozta be magát egy főpályaudvar melletti hotelbe, ám ennek is megvan a hátulütője. Esténként hajléktalanok, migránsok gyülekeznek errefelé, és mindennaposak az atrocitások.
Megesett, hogy valaki bozótvágóval riogatott, az pedig fényes nappal történt – küldöttségünkből többen is szemtanúi voltak –, hogy egy színes bőrű férfi kiemelt egy csecsemőt egy gyerekkocsiból, és nem volt hajlandó visszaadni a kétségbeesetten sikoltozó nagymamának, de három rendőr a hatástalan túsztárgyalás után leteperte.
Megrázó ilyesmit közelről látni, és ezt elmondhatjuk női kardcsapatunk tegnapi mérkőzéséről is, amelyen a nyolc közé jutásért 45-35-re kikapott a mexikóiaktól. Márton Anna is látványosan szenvedett, pedig idén két Grand Prix-n és egy világkupán is ezüstérmet szerzett.
A vb-n csak 18. lett, ám a világranglista második helyéről mégis az elsőre ugrott. S mivel a vb-vel véget ér a szezon is, a Nemzetközi Vívószövetség évzáró gáláján szép trófeát kap majd. „Eddig nagyon jól sikerültek a versenyeim, talán túlságosan is jól, mert most is szerettem volna bizonyítani, és szerintem éppen az év közben szerzett érmeim tettek görcsössé. Így egyelőre nem
tudok szívből örülni ennek a díjnak” – jegyezte meg Márton Anna, aki, ezután magára találva, a 9. helyre azért bekormányozta kardcsapatunkat.
Férfi párbajtőrözőink a 32 között a marokkóiak ellen letudták a kötelezőt (45-28), magabiztosan verték a hongkongiakat (36-28), majd túljutottak az észteken (26-25) is. Ez már nem volt sima ügy, Rédli András 0,25 másodperccel a vége előtt vitte be a győztes tust annak a Novoszjolovnak, akitől egyéniben a négy között kikapott.
Riói bronzérmes csapatunkból Boczkó Gábor és Imre Géza letette a fegyvert, a 37 éves Somfai Péter a cserepadra szorult, de a mély vízbe dobott két fiatal, a 20 éves Bányai Zsombor és a 19 éves Siklósi Gergely is felvette a ritmust. Jött a svájciak elleni elődöntő, amit úgy vesztettünk el 37-32-re, hogy az utolsó asszóra Rédli még 15-11-es vezetésünknél lépett pástra. Vagyis három perc tiszta vívóidő alatt 26-17-es verést mert rá a bőszen rohamozó, olykor bevetődő, felöklelő, máskor szó szerint csúszómászó, a sportágat megcsúfoló Heinzer.
A bronzmeccsen az oroszok 17-5-re megléptek, 33-20-ra is vezettek, innen már csak kozmetikázni lehetett a végeredményt: a vállalható 45-38-as vereség csapatunk negyedik helyére ütötte rá a pecsétet. „Kétszer is az éremért vívhattunk, főleg a két fiatal miatt sajnálom, hogy nem jött össze, de jó úton járunk – mondta Rédli András.
– Heinzerről tudjuk, nem megbántva őt, hogy olyan, mint a vaddisznó, akit kiengednek a ketrecből. Nekem ezt a helyzet kezelnem kellett volna, és bízom benne, hogy legközelebb megoldom a feladatot. Mindenesetre a negyedik hely miatt sem kell szégyenkeznünk.”
Bizony nem, hiszen amíg Rióban a „nagy csapatunk” lett a földkerekség harmadik legjobbja, most, felerészben kicserélődve, két szemtelenül fiatallal majdnem ugyanezt hoztuk.