A versenyző két bottal, egy lábon szökdelve érkezik gyógytornára, ahol Zakariás Éva várja, akinek irányításával állt talpra Edit korábbi sérülései, a műtéti beavatkozások után is. Egyértelmű bizalmi viszony ez, amit az is jelez, hogy a síszövetség hívására Éva már a baleset másnapján Ausztriában volt Edit mellett. „Máshol egy lettem volna a páciensek közül, valaki a gyógyítási futószalagon. Itt viszont mindenki rám figyel, mindent megbeszélünk, a gyógytorna egy órája csak rólam szól” – teszi mindjárt érthetővé Edit, hogy az édesanyja főztjén túl elsősorban mi vonzotta haza a lábadozás periódusára.
Amúgy kész edzőtábornak számítanak a napjai. A közös foglalkozás előtt Edit bemozgatja mindkét lábát, csak ez kétszer 40 perc. Otthon is vannak terápiás eszközei, lágylézer, mágneses matrac, hajlítógép és szobabicikli, napi 5-6 órát is igényelnek a gyakorlatsorok. Plusz a napi masszász, a nyirokrendszer jó működése ugyanis létfontosságú a regenerálódási folyamatban. Azt is meg kell fontolnia, mikor fér bele, hogy valakivel beüljön egy kávéra. Persze tisztában van vele, hogy ki kell mozdulnia, legutóbb egy borkóstoló résztvevői már örülhettek a világhírűvé vált sportoló társaságának. Mi annak is örültünk, hogy Éva az ottlétünk alatt fedezte fel: Edit combján az egyik izom újra kitapintható.
„A pálya jó, a kedvenceim közé tartozik – lep meg Edit a sérülése körülményeinek felelevenítésekor –, tavaly ugyanott majdnem elestem, de akkor kisebb volt a sebesség, mert lejjebbről indították a futamot. Most viszont hosszabb volt a pálya, volt időm felgyorsulni.” Azt mondja, a „soha többé nem fogok síelni” érzés egyetlen pillanatra hatalmasodott el rajta, a földet érést követő nagy fájdalom hatására: nem kapott levegőt, halálközeli érzése támadt. „Miután kórházba kerültem, lecsillapodtam. Még pozitívabb lettem, miután beszéltem az orvosommal, mert tudtam, hogy ő rendbe tudja tenni a lábam.”
Az is segíti a gyógyulását, hogy egyre inkább hisz a sorsszerűségben, miközben azt tartja, hogy ma már sok mindent másképp csinálna. Például csapat nélkül nem menne olimpiára, ahogy 2010-ben tette, még román színekben. Persze akkor még csak 22 éves volt, élete első ötkarikás szereplésének küszöbén, de Vancouverbe nem mehetett vele az edzője és a szervizembere, másnak kellett a hely a küldöttségben.
Minden feladatot neki kellett elvégeznie, ami belejátszhatott a sérüléssel járó bukásba. Viszont az egyik olimpiai helyszínen „futott össze” bottal bicegve Kaszó Klárával, a magyar szövetség ügyvezető elnökével. Akkor merült fel először: mi lenne, ha Edit kitelepedne, és a továbbiakban magyar színekben versenyezne. A legutóbbi sérülésére sem hatalmas szerencsétlenségként gondol, hanem olyan esetként, aminek biztosan megvan az oka és értelme. Talán így rendeltek el pihenőt a felsőbb hatalmak.
Miklós Edit öntörvényű, önjáró ember, aki már kisgyerekkora óta kevés időt töltött a családi körben. A hokis apa, a korai kilencvenes években Székesfehérváron is megfordult Miklós Ferenc szerint késsel-villával is az edzőtáborokban tanult meg enni, szerencséjére akkori edzője, Bónis Ferenc a pótapa szerepkör betöltését is megoldotta. A majdnem mindenféle sportágban kivételesen tehetséges kislányt csak az első időkben kellett szigorúbban fogni, amikor olykor kicsit elment a kedve az edzésre járástól. Később a szülők feladata „csak” annyi volt, hogy nem álltak az útjába, meg amíg tehették, biztosították a feljebb lépés anyagi hátterét. Lánya döntését, az áttelepülést utólag is csak helyeselni tudja az apa, és bár a célba érés pillanatáig minden verseny tömény izgalom, alig várja, hogy Edit újra lécre állhasson.
Erre leghamarabb augusztus végén kerülhet sor, a gyógytornász április végén, május elején szeretné átadni a százszázalékosan terhelhető, biztos izomkoordinációval rendelkező Editet az erőnléti edzőnek, Zakariás Zsoltnak – Éva bátyjának. A február 11-i orvosi kontroll majd megmondja, tartható-e az ütemterv, lehet-e 30 kilóra emelni a jobb láb eddigi 15-18 kilós terhelését.
Edit eddig csak egyszer nézte vissza januári „repülését”, azt mondja, tudja, mi történt, nem szeretné, ha még inkább beleégne az emlékezetébe a baleset. Talán a Budapestre való visszatérés után beszélgetnek róla Vura Márta pszichológussal. Addig dolgozik, és tévén nézi a versenyeket, hiszen az ellenfelek többségével baráti viszonyban van, no meg kíváncsi, mi történik a szakmában. És hálás a csapatnak, nem feledi, hogy nem csak az ünneplés pillanataiban állnak mellette, hogy a szövetség főtitkára a műtét idején is a közelben volt, segített, amiben tudott.
„Ha minden a terveim szerint történt volna, az idény végére talán lenne egy világbajnoki érmem lesiklásban, a világranglistán pedig az első ötbe tartoznék. Az viszont nem változott, hogy jövőre olimpiai aranyért utazom Dél-Koreába” – mondja Edit, és búcsúzóul azt javasolja, kóstoljam meg a dohányos kapucsínót. Tanúsíthatom: ehhez is van érzéke.