Ausztrália, Chile, Elefántcsontpart, Fehéroroszország, Jordánia, Kína, Montenegró, Peru, Portugália, Szaúd-Arábia, Szlovákia. Ezeket az országokat soha nem tudtuk legyőzni az eddigi 87 összecsapás során.
Pedig a portugáloknak tizenegyszer nekiveselkedtünk, de csak négy döntetlenre futotta a hét vereség mellett, 10-26-os gólkülönbséggel. Meglehet, a portugál fölény oka prózai: kiismerték a magyar futballt. Az 1921–45 közötti időszakban több mint húsz magyar edző ült portugál klubcsapat kispadján, 1937 és 1945 között mindig honfitársunk (Hertzka Lipót, Siska Mihály, Szabó József, Biri Mihály) dirigálta klub nyerte a bajnokságot. A háború után pedig Guttmann Béla (két BEK-győzelem a Benficával) és Baróti Lajos (Benfica, 1980–1982) nevét foglalták imába.
Az első nekifeszülésnek már 91 éve. 1926 karácsonyán Portóban kiharcoltunk egy 3-3-as döntetlent, amit idehaza nem fogadott kitörő öröm. Mondjuk, megvolt a magyarázat; ez csak egy Hungária (MTK)–Sabaria vegyes volt – igaz, olyan óriásokkal a csapatban, mint Orth György, Braun József „Csibi” (ez volt az utolsó válogatottsága), Molnár György vagy Jeny Rudolf. Mégis egy szombathelyi center, Holzbauer József rúgott két gólt Braun találata mellett.
A háború előtt (sem) ment ellenük. 1933-ban 1-0-ra, 1938-ban 4-0-ra maradtunk alul, pedig első alkalommal Cseh „Matyi”, Sárosi „Gyurka”, Turay „Suttyó”, Bíró Sándor is játszott, a másodiknál Sas Ferenc, Turay, Zsengellér, Titkos és Vincze Jenő fordult elő Dietz Károly néhány hónappal később vb-ezüstérmet szerző válogatottjában. Az Aranycsapat sem boldogult a luzitánokkal, 1956. június 9-én Lisszabonban bomba tizeneggyel (Ilku – Buzánszky, Teleki, Lantos – Bozsik, Palotás – Budai II, Kocsis, Machos (Berendi 46.), Puskás, Fenyvesi) harcoltunk ki egy 2-2-t.
A következő meccsnél el kell időznünk, mert azt 1966. július 13-án Manchesterben, az Old Traffordon játszották, az angliai világbajnokságon. 3-1-re kikaptunk a későbbi bronzérmestől, de mivel megvan a meccs felvétele a YouTube-on, megnéztük, és megállapítottuk, hogy gólokkal kellett volna nyernünk. Albert, Farkas, Bene és Rákosi tucatszámra hagyta ki a gólhelyzeteket, Szentmihályi mindhárom portugál gólban nyakig benne volt. Az aranylabdás Eusebio egymaga vert meg bennünket, nem lehetett tartani, a kor egyik legjobb hátvédje, Mészöly sem bírt vele. Szentmihályi letaglózta, s attól kezdve kötéssel a fején játszott a mozambiki Fekete Gyöngyszem – ugyanolyan parádésan, mint addig.1983-ban Coimbrában Katzirz Béla kivédte Pachecóék szemét (0-0). A 2000-es belgiumi–hollandiai Eb selejtezőjében oda-vissza megvertek bennünket (3-1, 3-0), Figóval, Rui Costával, Paulo Sousával, a kapuban Vítor Baíával ez tulajdonképpen elvárható volt. Bicskei Bertalan válogatottjában az aranylabdás Figót bizonyos Lakos Pál fogta, nem tudom, ki emlékszik még rá. Nem Figóra, Lakosra…
A 2010-es dél-afrikai vb kvalifikációjában is kifogtuk az ibériaiakat, akkor már Ronaldóstul, s bár 1-0-ra és 3-0-ra alulmaradtunk, a négyszeres aranylabdást sikerült megakadályoznunk a gólszerzésben.
Nem úgy, mint a minden idők (számunkra) legdicsőségesebb portugál–magyarján, tavaly június 22-én Lyonban, amikor 3-3-at játszottunk a későbbi Európa-bajnokkal. Gera Zoltán bombagólja örök emlék, ahogy Dzsudzsák Balázs (szerencsés) duplája is.
A portugálok úgy gondolnak vissza arra a meccsre, hogy minden, kapura tartó magyar lövésből gól lett, mi meg úgy, hogyha Elek Ákos bombája a hajrában nem a jobb kapufát találja el, hanem öt centivel beljebb megy, akkor Ronaldóék még a csoportból sem jutnak tovább. Mindkét megállapításban van igazság.
Ettől olyan szép játék a futball.