– Annak idején másképp indultunk neki ennek a világbajnokságnak, csakhogy február 22-én a kormány visszavonta az olimpiai pályázatot. Mindez átpozicionálta-e a Budapest, 2017 projektet, annak szerepét, jelentőségét?
– Teljesen nem pozicionálta át, mert a tény, hogy Magyarország sporttörténelmének ez lesz a legjelentősebb hazai világeseménye, nos, ez változatlan. Ha a szeptember 17-i limai NOB-döntés kimenetelében még érdekeltek lennénk, akkor nyilván a szervezés sikerének fontossága nagyobb lenne, ha egyáltalán lehet még a jelenleginél is nagyobb. Ha most lennének szervezési nehézségek, hibák – mint ahogy nagyon bízom abban, hogy nem lesznek –, az ugyanannyira fájó lenne, mintha még érvényes lenne az olimpiai pályázat.
– Felosztható-e százalékos arányban, hogy mennyire az úszásé és mennyire a vízilabdáé ez a magyarországi világbajnokság? Elnézést kell kérnem a magyar szempontból kevésbé fontos sportágak képviselőitől, de lássuk be, hogy a magyar nézők nem a szinkronúszók vagy a műugrók kedvéért mennek ki a Duna Arénába.
– Azt gondolom, hogy a magyar esélyek a legerősebbek a Dagályban, aztán pedig a Margitszigeten. Ennél tovább nem akarok menni.
– Világos.
– Nem így lenne, ha mondjuk tíz évvel ezelőtt rendezik ezt a világbajnokságot. De mivel a sportban a ha nem létezik, ezért a Dagály, pontosabban a Duna Aréna tűnik az esélyesebb helyszínnek, és nem a Margitsziget.
– Múlt pénteken Miskolctapolcán karnyújtásnyi távolságból láttam az Egyesült Államok–Magyarország női mérkőzést. Azt kell mondanom, hogy a 10-8-as vereség ellenére boldog voltam, mert nyerhetőnek tűnt a meccs.
– Én pedig SMS-ben gratuláltam a találkozó után Bíró Attila szövetségi kapitánynak, aki csak másnap dél körül válaszolt. Mindezt nem tiszteletlenségből tette, csupán annyi történt, hogy a tornazáró mérkőzés után átvitte Adam Krikoriant, az amerikai válogatott szövetségi kapitányát Egerbe, az édesapja borospincéjébe, s ott nyilván behatóan elemezték a mérkőzés tapasztalatait. Mivel csak fél nap késéssel reagált, már meg is ijedtem, hogy félreértette, hiszen vízilabdában – kiváltképp a magyar vízilabdában – nem szokás vereséghez gratulálni. De mivel ez nem egy olyan 10-8 volt, hogy 10-4-ről az utolsó negyedben, amikor már régen eldőlt a meccs, felzárkóztunk 10-8-ra, hanem 8-8-ról indult az utolsó negyed, amelyikben nekünk is voltak gólszerzési lehetőségeink, s bőven tudtunk volna mi is lőni két gólt, ezért a csapat megérdemelte a gratulációt. Ha jól emlékszem, az utóbbi másfél évben az amerikai válogatott ellen soha senki nem kezdte döntetlen állásról az utolsó nyolc percet. Akkor se, ha barátságos meccs volt, akkor se, ha olimpiai döntő. De mivel minden mérkőzés fontos, még a SZOT-üdülőben a pingpongmeccs is, ezért biztos vagyok abban, hogy az amerikaiak furcsán érezhették magukat az utolsó játékrész kezdetén. Aztán ezt tisztázhatta is Attila Krikoriannal a Szépasszony-völgyben. Nekem pedig azt mondta, hogy az első három negyed, a 24 perc alatt elért 8-8 az szép, de nem ez a lényeg, hanem hogy miért veszítettük el 2-0-ra a negyediket. Ha egy edző nem a pozitívumok fényében fürdik, hanem a negatívumok kijavításán jár az esze, akkor ott nincs baj. Ilyen szempontból jó húzás volt a felkészülés hajráját az olimpiai bajnok amerikaiakkal tölteni, s a férfiválogatott is sokat profitálhatott a szerbekkel eltöltött közös napokból.
– Mint ahogy az is remek húzás volt, hogy ön Bíró Attilát nevezte ki annak idején szövetségi kapitánynak 2015. augusztus 31-én.
– Ez elnökségi döntés volt. (Grimasz és hamiskás mosoly…)
– Jellemző Birge (ahogy Bírót becézik uszodai körökben – A szerk.) hihetetlenül magas igényszintjére, hogy amikor a miskolctapolcai strandon odamentem hozzá gratulálni, fájdalmasan reagált. „Mihez gratulálsz? Hiszen kikaptunk…”
– Mondom, magam is azt éreztem, hogy először félreérthette a gratulációt, és azt hitte, Tominak (Märcz Tamásnak, a férfiak kapitányának – A szerk.) küldtem a Kanada elleni győzelemért. Aztán később megértette, és el is fogadta, hogy egy várható és papírformának tűnő négy-öt gólos vereség helyetti szoros eredmény a világ legerősebb csapata ellen igenis megérdemli az elismerést. Attila látja azokat a mögöttes hibákat, amelyeket hogyha rendbe rak, akkor jó lesz a csapat. Nekünk nem az USA ellen kell készülnünk, ellenkezőleg: egyáltalán el kell jutnunk odáig, hogy az ellenük vívandó összecsapásra gondolhassunk.
– Nekem, laikusnak feltűnt, hogy van két extraklasszisunk Bujka Barbara és Keszthelyi Rita személyében, ám ha őket kikapcsolják a játékból – ahogy addig négy csodás gólt szerző centerünket a második félidőben –, akkor nincs igazán olyasvalaki, aki átveheti a helyüket.
– De még lehet. Itt van például a két fiatal lány, Gurisatti Gréta és Szilágyi Dorka, akik nem szerepeltek még a riói olimpián, de most remekül feltalálják magukat a csapatban. Ritka az, hogy valaki ilyen fiatalon stabil tagja lesz az együttesnek, és rögtön vezéregyéniség tud lenni egy-egy meccsen.
– És milyen bátrak!
– Persze, enélkül nem működik a dolog, Biros Péter volt ilyen nálunk, amikor bekerült ’99-ben a válogatottba, és nem tisztelte indokolatlan szinten a nagynevű játékostársait. Amit ő tudott, azt hozzátette a csapat játékához, nem passzolta le ok nélkül a labdát. És ez nagy dolog! Ma már nem úgy van egy jó csapatnál, hogy van az a két-három nyerő játékosod, és kész. Az ilyen csapatok a legritkább esetben jutnak el a dobogóig, pláne annak a legfelső fokára. Két-három embert ki lehet kapcsolni, de ha azt látja egy csapat, hogy az ellenfélnél hatan vannak, akik el tudják dönteni az összecsapást, akkor összedől a védekezés. Szerintem Attilánál is megvannak már ezek a játékosok.
– A mostani férfiválogatottunk szerkezetében emlékeztet az ön sydney-i olimpiai bajnok együttesére. Balkezes az egyik center – Mezei Tamás, ahogy annak idején Varga Zsolt –, és megvan a két nagyszerű balkezes jobbszélsőnk is Zalánki Gergő és Vámos Márton személyében, akik Benedek Tibor és Kiss Gergely, úgymond, dublőrei.
– Ez egy szemfüles összehasonlítás, jó ötlet, jó felvetés – de hát alig több, mint játék, egy jóslás. Én lennék a legboldogabb, ha a párhuzam folytatódna, egészen az aranyéremig.
– Korábban azt nyilatkozta, hogy nem mi vagyunk az esélyesek. Tartja még ezt a visszafogott álláspontot?
– Attól még nem lesznek aranyérem-esélyesek a lányok, hogy a harmadik negyed végén 8-8-ra álltak az USA-val, vagy a szerbek ellen a fiúknak sikeresek voltak a kétkapuzások. Tény, sok olyan dolgot meg tudtak valósítani, ami nekem is tetszett, de ez nem változtat az esélyeken.
– Felvetettem Märcz Tamásnak, hogy meccsről meccsre felfelé ível a férficsapat formája, s ő erre rábólintott. Az elnök is így látja?
– Nézze, a kanadaiak, a németek és a románok elleni három biztos győzelem arra mindenképpen jó volt, hogy világos legyen: az úgynevezett középcsapatokat meg tudjuk verni. Külföldi bírókkal, hazai környezetben. A vb ugyancsak nemzetközi torna lesz, külföldi bírókkal, hazai környezetben. A BENU-kupán volt, akit négy negyeden keresztül vertünk, volt, akit az utolsó menetben, s volt, akit a térfélcsere után. Nem gondolnám, hogy a nyitányon – hétfőn 20 óra 10 perckor – az ausztrál csapat erősebb lesz a németnél vagy a románnál, bár a világliga nem volt teljesen mérvadó, mert ott nem voltak komplettek az ausztrálok. Ha ez megvan, akkor lehet készülni a következőre.
– Találkoztam önnel vasárnap délelőtt a Magyarország–Románia-mérkőzésen, a Laky Károly uszodában, a Vodafone-kupa utolsó meccsén, amelyen Manhercz Krisztián öt gólt dobott. Nekem az 1973-as Csapó Gábort vagy az 1999-es Biros Pétert juttatta az eszembe.
– De akár Varga Dénest is említhette volna a 2006-os berobbanása okán, 19 évesen, a belgrádi Eb-n, bár igaz, hogy ő már korábban is mutogatta az oroszlánkörmeit. Mint ahogy Manhercz Krisztián is, aki játszott már a riói olimpián, sőt azt megelőzően a januári, szintén belgrádi Eb-n. Nos, Manhercz őstehetség, tetejébe most már egyre egyenletesebben vízilabdázik, a Vodafone-kupa három mérkőzésén három, három, illetve öt gólt lőtt. Minden adottsága megvan ahhoz, hogy vezéregyéniség legyen, érti a vízilabdát, fantasztikus keze van – és bátor. A berobbanáson azonban már túl van, mert ez a harmadik világversenye lesz. Meg aztán ezek a gyerekek nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk. Nekünk az uszoda volt, aztán az uszoda, és a végén az uszoda. A maiakat rengeteg egyéb inger éri. Manapság, ha egy válogatott pólós két szabadnapot kap, máris Párizsban van, vagy leugrik az Adriára. Persze érik az informatikai csábítások is, tehát a szétszórtságra sokkal nagyobb az esély. Ugyanakkor nekik is világosan kell látniuk, hogy a sportpályafutásuk véges. És ezen a véges sportpályafutáson belül kell nagyot alkotniuk.
– Szembetűnő, hogy Märcz kapitány is kulcsemberként számít Manherczre.
– Mondom, ő már most alapember.
– Hogyan helyezné el a magyar férfivízilabdát a világ mezőnyének hierarchiájában? Tényleg annyira kiemelkedik Szerbia?
– A szerbek gyerekkori játékosnevelése egyedülálló. Olyan módszer dominál náluk, amelyet a magyar mentalitás nem képes átvenni. Nem azt mondom, hogy másolnunk kellene, mert nekünk is megvannak a magunk értékes hagyományai, amelyeket bárki szívesen ellesne tőlünk, de a szerbek jelenlegi játékosképzése szerintem telitalálat. És azért nem lehet „ellopni” tőlük, mert a magyar 10-12 éves gyerekkel nem tudod negyven percen át gyakoroltatni, hogy néhány játékos az emberhátrányos mozgást ismételgesse. Fogja magát a gyerek, és hazamegy. Nem bírja cérnával. Valószínűleg olyan lehet a kitörési vágy a mai Szerbiában felnövő gyerekekben, hogy bármit megtesznek, amit kérnek tőlük, csak hogy komoly vízilabdázó legyen belőlük. Három-négy bázison nevelik az összes játékosukat, és nem törekednek arra, hogy BL-győztes felnőtt klubcsapataik legyenek, elfogadják azt, hogy 18–22 éves koruk között a tehetségeik kimennek külföldre profinak, s más országok tartják el a vízilabdasportjukat. A válogatottba azonban mindenki hazajön, és ott megvan a sikerélmény. Szerintem mindezt a helyzetük adja, a szükségből kovácsoltak erényt, de válogatottszinten remekül működik. Nagyon érdekes, én tíz évig éltem Olaszországban – ebből öt évig játékosként –, rengeteget tanultak ott tőlem, az én magyar sportspirituszomat csodálták, de én is rengeteget tanultam tőlük. Biztos vagyok abban, hogy ezért is olyan jó a szerbek válogatottja, mert a játékosok sok országban szippantják magukba az ottani pólókultúra előnyeit. Nagyrészt például Magyarországon. Az ő rendszerüknek egyéb előnyei is vannak. Egyrészt a játékosok nincsenek egész évben összezárva, nem unják meg egymást. Másrészt a saját erősségeit megőrizve külföldön beépíti a játékos a repertoárjába a helyi sajátosságokat. Persze meg lehet őket verni, de nehezen. Ők most nagyon jól teszik a dolgukat a válogatottnál. S mindenhol a válogatott a legfontosabb.
– Végtére is a világbajnokságon a válogatott játszik, nem a Partizan Beograd.
– Így van, továbbá egy klubcsapatot is nagyon lehet szeretni – lásd a Szolnok BL-diadalát a Duna Arénában –, de azért a válogatott sikereivel mindig jobban tud azonosulni egy nemzet. Szóval, azt nem jelenthetem ki, hogy a magyar válogatott a szerbek utáni legesélyesebb, de benne vagyunk egy olyan „vegyes felvágottban” a horvátokkal, montenegróiakkal, olaszokkal, spanyolokkal, amerikaiakkal, görögökkel, ahonnan kikerülnek az érmesek. Ezek közül lesz, aki nyolcadik, kilencedik lesz, és olyan is, aki második. Miközben nincs igazán különbség a tudásszintjükben. Ezek nem nyilatkozhatják azt, hogy Budapesten minden körülmények között megverik a magyar válogatottat, ugyanakkor ez nem is kizárható.
– Mennyit változott a vízilabda ahhoz képest, amikor húsz éve átvette a válogatott irányítását?
– Évről évre változik, a játékmodor és a játékvezetés is. Hol az egyik idomul a másikhoz, hol fordítva. Érdekes volt 2005–2006-ban, amikor szintet lépett a fizikai harc keménysége a vízben, hogy a játékvezetők ezzel nem tudtak mit kezdeni, és úgy kezdtek fújni – eltérően az előző évektől –, hogy elfogadták ezt a harcot normálisnak.
– A hazai pálya előny lesz, vagy hátrány?
– Kétezer-egyben, az Eb-n előny volt, de sajnos nem játszottunk elég jól. Két-három jó meccsünk volt a csoportban, de mivel a sydney-i aranyérem ünneplése túl sokáig tartott, nem volt elég hosszú a felkészülés, hat-hét hét helyett csak négy hetet készültünk, ez visszaütött, és a hazai környezetben csalódást jelentő harmadik helyet szereztük meg. Kilenc hónap alatt az a csapat az olimpiát nem tudta feldolgozni, hogy 23-24 évesen a játékosok elérték életük célját. 2014-ben a csoportmeccsen fantasztikus játékkal megvertük a közepes üzemmódban játszó szerb csapatot, s erre mindenki átdimenzionálta, átpozicionálta az esélyeinket. Még az is lehet, hogy maguk a játékosok is. Aztán a döntő úgy kezdődött, hogy nem tudom, hány góllal elhúztak a szerbek, s attól kezdve már nem volt előny a Margitsziget.
– Kellemetlen kérdés a végére: gondolatai hány százalékát köti le a férfiválogatott, és hányat a női?
– Elnökként fifti-fifti…