2017. december 14., csütörtök, Szilárda napja
Interjú, Sport
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/sport/oriasira-nott-es-az-maradt-2490892/

Óriásira nőtt, és az is maradt

Szivós István, az FTC talán legsikeresebb elnöke 19 éve nem tette be a lábát a klubházba
Szivós István a vízilabdasport, mi több, a magyar sport óriása; a szó szoros értelmében (hiszen 203 centisre nőtt) és eredményeit tekintve is, mivel négy olimpiáról ugyanannyi éremmel, közte egy arannyal tért haza. Ami azt illeti, ma már úgy gondolja, túlságosan is „magasra” nőtt, s ez okozhatta a kilencvenes évek végén a vesztét, amikor lemondott a Ferencvárosi Torna Club elnöki posztjáról. Manapság már nincs reflektorfényben, elfeledett klasszisaink táborát szaporítja, a vízilabda-szövetségben és a KSI-ben tölt be közepesen fontos pozíciókat. S fél év múlva még valamit betölt: a hetvenet...

– Milyen a viszonya a jelenlegi Fradival?
– Semmilyen. Karácsonykor lesz 19 éve, hogy utoljára – nem legutóbb, hanem utoljára – beléptem az Üllői úti klubház vagy éppen a népligeti uszoda kapuján. Azóta senki sem hívott, de az is igaz, hogy különösebben én sem erőltettem a dolgot.

– Pedig a klub történetének egyik legsikeresebb elnöke.
– Beszéljenek helyettem a tények. 21 bajnoki címet nyertek a csapataink regnálásom csaknem nyolc éve alatt. A futballcsapat például háromszor, 1992-ben, 1995-ben és 1996-ban jutott a csúcsra, a jégkorongozók 1991 és 1997 között hétből hatszor, megjegyzem, azóta se lettek elsők… Egyik legnagyobb sikeremnek azt tartom, hogy egy korábban nem létező szakosztály, a női kosárlabda is megalakult, bajnokságot nyert a csapat, sőt 1999. február 4-én az Egyesült Államok regnáló olimpiai aranyérmes válogatottját is legyőzte 73-70-re. Igaz, akkor már bő egy hónapja nem én voltam az elnök…

– Hogyan lett elnök?
– 1991. január 17-én szólt Harza Lajos társadalmi elnök, hogy nem akarom-e felcserélni a vízilabda-szakosztály vezetőedzői posztját az ügyvezető elnökivel. Mármint a klubéval. Egy nap gondolkodási időt kértem, majd igent mondtam. Az egyesületi tanács 17:2-es szavazataránnyal megválasztott.

– Milyen volt a legnépszerűbb magyar klub elnökének lenni a kilencvenes évek elején?
– Ha azt mondom, hogy izgalmas, akkor még roppant visszafogottan fogalmazok. Alig köszöntött még be a nagy szabadság, mindenki mámoros volt, és tanulta a demokráciát, a kapitalizmust. Én is. Ebben a nyolc évben sokan megfordultak az irodámban, államtitkárok, miniszterek, üzletemberek, olyanok is, akik akkor még csak tanulták a szakmát. Egy fillér állami támogatás nélkül értük el azt, amit elértünk, persze voltak szponzoraink és időleges elmaradásaink is a játékosok, edzők felé, de végül is senkinek nem maradtunk adósai.

– Mit tenne másképpen, ha újrakezdhetné? Sokan a szemére vetik, hogy az alvilág azokban az években szivárgott be a klub berkeibe…
– Nézze, az vesse rám az első követ, aki másképp kezelte volna azt a helyzetet. Mindez kivédhetetlen volt. A vadkapitalizmus időszaka volt Magyarországon a kilencvenes évtized. Emlékszem, egy alkalommal Innsbruckban játszott a csapat, a helyi egyesület elnöke kinézett az ablakon, és megdörzsölte a szemét. Kérdem, mit lát. Azt mondja, annyi 600-as Mercedest, amennyit még életében nem látott egy helyen. A fél pesti alvilág elkísérte a csapatot, hirtelen sikk lett a Fradi körül tetszelegni.

– Igaz, hogy néhai Hypós Feri és társai a klub fizetési listáján voltak?
– Ez nem igaz. És az sem igaz, hogy a gengszterek alkották a biztonsági szolgálatot. Az én elnöki időszakomban az In-Kal Security biztosította a mérkőzéseket.

– Nem féltette az életét?
– Nem én. Engem sohasem fenyegettek meg, sőt, amikor tárgyaltam a szurkolói kemény maggal, mindenkire kígyót-békát kiabáltak, de engem valamiért tiszteltek. Egyvalamit ne feledjünk: a stadion rendre színültig tele volt, 1992. június 20-án, amikor Diósgyőrben 2-0-ra győztünk, és azzal bajnokok lettünk, tíz-tizenötezer szurkolónk kísérte el a csapatot Miskolcra. Ahol ennyi a szurkoló, ott sok minden előfordul.

– Melyik munkatársára gondol vissza a legnagyobb szeretettel?
– Egyértelműen Novák Dezsőre. Nyugodt, higgadt edző volt, emellett kiváló szakember, eljuttatta a Bajnokok Ligája csoportkörébe a csapatot. Akkor még híre-hamva sem volt az ügynökvádaknak, Dezsőre egy rossz szót sem tudok mondani. Isten nyugosztalja.

Fotó: Mirkó István

A pólós olimpiai bajnoknak izgalmas élete volt a Ferencváros élén

– Utána jött Varga Zoltán. Vele kapcsolatban milyen élményei voltak?
– Furulyás János szakosztályelnök szerződtette, de a szabályok szerint nekem is rá kellett bólintanom. Reggel kilenc volt, amikor bejött az irodámba, kért egy fél deci konyakot. Én nem tartottam szeszes italt, a titkárnőmet leküldtem az aluljáróba egy üveg konyakért. Nekem már akkor furcsa volt Varga, másnap még inkább; huszonnégy óra leforgása alatt a takarítónőtől kezdve a pályamunkásokig sikerült mindenkivel összevesznie. Hatalmas futballista volt, de már akkor arra gondoltam, valamiért képtelen volt Nyugaton karriert csinálni, és ez nem lehetett véletlen. Azt hiszem, Zoli önmagával volt a legrosszabb viszonyban.

– Elárulja, miért kellett lemondania?
– Nem kellett, de lemondtam. Akkora volt a nyomás rajtam a kisgazdapárt, konkrétan Torgyán József és Szabadi Béla felől, hogy belefáradtam a szélmalomharcba. A Fradi a siker szimbóluma volt, a politika akkoriban kezdett érdeklődni a sport iránt. Karácsony előtt leadtam a lízingelt Opel Omegám kulcsát, felültem a metróra, és hazamentem. Azóta sem jártam a klubházban, a Groupama Arénát is csak kívülről láttam.

– A vízilabda-szövetségben ma is elnökségi tag, sőt az utánpótlás-szekció vezetője, a sportággal eleven a kapcsolata. Nem akart sohasem szövetségi kapitány lenni?
– Dehogynem. Csak akkor, 1989-ben Konrád Jánost választották meg kapitánynak. Viszont az atlantai olimpia után királycsináló lehettem, Kemény Dénest én „találtam ki”, a Duna Intercontinental előtt beszélgettünk, még a pillanatra is emlékszem. Pedig Gerendás Gyuri tűnt a befutónak, de én valamiért jobban bíztam Dénesben, aki a játékosom volt a Fradiban, de akkor Comóban dolgozott, nem volt szem előtt, szinte senki sem ismerte idehaza. Meggyőztem az elnökségi tagokat, Dénest megválasztották, és három olimpiai aranyérmet nyert a válogatott zsinórban.

– Marci fia nélkül, aki Sydney-ben még nem, de akár Athénban és Pekingben is csapattag lehetett volna. József Attilával szólva, nagyon fáj?
– Fáj, persze hogy fáj, különösen azért, mert mi lehettünk volna a sporttörténelem első háromgenerációs olimpiai bajnok famíliája. A mai napig arra várok, hogy Dénes leüljön velem, mélyen belenézzen a szemembe, és elmondja, hogy miért nem válogatta be a fiamat. Persze a győzelmet nem kell megmagyarázni, és Dénesék a fiam nélkül is a csúcsra értek.

Kiemelt

Boldogságügyi miniszter

Időről időre megjelennek boldogságindexek, amelyek a különböző országok közt állítanak fel rangsort, hogy hol boldogabbak, hol szomorúbbak az emberek. Mi ez utóbbiak közt szereplünk.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!