– A mai magyar edzőgeneráció, a negyvenesek krémje Olaszországban vízilabdázott a kilencvenes, kétezres években, ön például Reccóban, Savonában, Chiavariban, Nerviben. Nemcsak az olaszt, hanem a sportág nyelvét is hasonlóan beszélik, nem?
– Valóban, sokan játszottunk ott Benedek Tibortól Varga Zsoltig, akik közül többen edzői pályára léptek, de az idősebb generáció – Kemény Dénes, Gerendás György, Horkai György – is így volt ezzel. Most a magyar férfi- és a női válogatottat is „olaszos edző” dirigálja, hiszen Bíró Attila, a női szövetségi kapitány szintén játszott ott. Az itáliai pólóban már a kilencvenes évek elején, Ratko Rudics megérkezésével kialakult egy olyan stílus, amely a fizikai felkészítésre helyezte a hangsúlyt, s ezzel ők lépéselőnybe is kerültek, megnyerték a barcelonai olimpiát. Rudics sikeresen keverte a délszláv elemeket a latinos szellemességgel, és a kilencvenes években ez a keverék uralkodó trenddé vált a világ vízilabdájában.
– Mi ragadt önökre Itáliában?
– Olaszországban kezdtem magam igazán profinak érezni, óriási teljesítménykényszer alatt kellett játszanunk, mert csak az maradhatott meg a klubjánál, aki azonnal és folyamatosan húzóember lett. Természetesen örök életemre megszerettem az olasz kultúrát, az olasz nyelvet és azt a fajta életmódot, ami ott magától értetődő. Mára aztán az olasz bajnokság elvesztette a vezető szerepét, talán a magyar ob I a legnívósabb, anyagilag megerősödtek a klubok, és már szívesen jönnek hozzánk a sztárok, az olimpiai bajnok szerb csillagok is.
– A Magyar Kupa döntőjében és a szuperkupa-mérkőzésen mégis az volt a benyomásom, hogy a mi legjobbjaink – Varga Dénes, Hosnyánszky, Kis Gábor, Vámos – is vannak olyan jók és gólerősek, mint a piacvezető szerbek.
– Remek játékosaink vannak nekünk is, és öröm volt látni, hogy ilyen jól játszottak, de azért a Magyarországon profiskodó szerbek nagyon erősek, kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtanak a bajnokságban is. Jó lenne, ha a magyarok is minél többször lennének húzóemberek a saját csapatukban.
– Múlt héten megtartotta a válogatott keret első minitáborát. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott?
– Vannak ügyes fiatalok, bár sajnos nem tömegével. Nincs olyan generációnk, mint amilyen a 1974–77 között születetteké volt; a többek között Kásással fémjelzett generáció akkoriban valamennyi korosztályos világversenyét megnyerte, ez most nem jellemző. Edzői szemszögből nézve nehezebb a dolgom, tíz, tizenöt évvel ezelőtt a sok klasszis szinte minden egyéni párharcot megnyert a vízben, most sokkal inkább csapatként kell sikert elérni. Kevesebb a kimagasló sztár, amilyen hajdanán Kiss Gergő, Molnár Papesz, Biros Péter volt.
– Bernd Storcknak is hasonló gondjai voltak, ő a futball-Eb előtti nyolchetes edzőtábor alatt betanított egy „kottát” a játékosainak, akik azt Franciaországban többé-kevésbé jól el is játszották. Ez önöknél is működne?
– Rendszerben kell játszanunk, védekezésben és támadásban is jól begyakorolt sémákra van szükségünk. Olyanokra, amiket bármikor elővehetünk, miközben nem felejthetünk el improvizálni sem. Ha jobbak vagyunk, akkor elég az egyszerűt előadni, de ha nem, akkor bonyolítani kell, elő kell rukkolni valami plusszal, váratlannal. Készülök ilyesmire is.
– Olimpiai bajnokok maradtak távol az első összetartásról. Velük mi van? Legyünk konkrétak: Varga Dániel…
– Ő azt kérte, hogy – mivel volt egy sérülése, amiből lábadozott – adjak neki egy kis pihenőt, de az is tény, hogy még benne vannak az olimpiát kísérő rossz érzések. Beszéltem vele, s elmondtam neki, hogy egy jó Varga Dánielre mindenképp szükségem van. Ő pedig azt mondta, hogy az önbizalmát visszanyerve akar visszatérni.
– Varga Dénes…
– Dumival szintén beszélgettem az utóbbi hetekben. Úgy vettem észre, ő is nehezen viselte az elmúlt időszakot. Egyrészt roppant megterhelő volt számára az utóbbi pár év, nemcsak fizikailag, hanem pszichésen is, nehezen tudott magának új motivációt találni az olimpia után. Benne is mély nyomokat hagyott az ötödik hely.
– A dobogós helyezést előre aláírná a nyári budapesti világbajnokságon?
– Érmet szerezni itthon nagyszerű lenne, de ne ezt tűzzük ki, hanem hogy mindenki hozza az egyéni maximumát, és azt a csapatot akarja legyőzni, amelyik éppen szembejön. Akár a szerbeket is. Tudom, ha tízszer megmérkőznénk, ők többször nyernének, de akadna olyan meccs is, amelyiken mi győznénk. Ha a játékosok hisznek magukban, az edzőben és a taktikában, s főleg az elvégzett munkában, akkor nincs lehetetlen.