Férfi együttesünk kapcsán visszatérő érv, hogy a mezőnyben egyedüliként zárt veretlenül. Csakhogy mivel a szerbek a csoportkört nem vették komolyan, mások pedig éppen azért múlták alul magukat és egymást, hogy elkerüljék őket, ez nem érdem. Épp ellenkezőleg, azt kell leszögeznünk, hogy a sok mindenről nem határozó helyosztót kivéve egy komoly meccset sem nyertek a fiúk.
A másik álságos szempont, hogy egyetlen mérkőzés döntött. Ez egyrészt minden tornára igaz, amelynek az érdemi része egyenes kieséses rendszerű. Másrészt az éremtől sajnos nem egyetlen összecsapás választotta el a mieinket, hiszen negyeddöntős végzetünk, Montenegró is negyedikként horgonyzott le. Az elődöntőben ugyanis négy góllal, simán kikapott a horvátoktól, akiket aztán a fináléban ugyancsak négyes különbséggel intéztek el a szerbek. Így ők a nyitónapi 13-13 után a végére négy plusz négy, azaz nyolc gólra távolodtak tőlünk.
Egyesek a szerencsének róják fel az ötödik helyet, ám csapatunkat nem sújtotta Fortuna, igaz, szélsőségesen nem is segítette. Bár kétségtelen, hogy a dobogó eléréséhez ez kellett volna, elmaradása mégsem átok.
Hogy akkor mi volt a baj? Valószínűleg „csak” az, hogy nem elég jó a csapatunk. Legalábbis nem a döntő pillanatokban, napokon. Ha a tudása talán nem is hiányzik, a teljesítőképes tudása igen. Amikor a Kemény-éra első olimpiai aranyát nyerte a társaság Sydneyben, maga Benedek Tibor, Kásás Tamás, Kiss Gergely és Biros Péter személyében legalább négy nyerő mezőnyklasszisa volt, a kapuban pedig Kósz Zoltánnak évente egy „lyukas” meccse akadt.
Olyan garnitúránk, mint az az 1976–78-as születésű, talán soha nem lesz már. Az utódok közül a legvirtuózabb, Varga Dénes is inkább művész; ha nincs ihlet, észrevétlenül pólózza végig a sorsfordító meccset is. Nagy Viktor kapus szélsőséges, kalkulálhatatlan teljesítményében pedig – Kósszal ellentétben – mindig benne van a hibapont, amiből az egyenes kieséses szakaszban egy is sok.
Rióban tehát nem történt semmi természetellenes. Csapatunk a londoni olimpián is az ötödik, a tavalyi, kazanyi vb-n pedig a hatodik helyen végzett. Akkor is, mint most, előtte zártak a szerbek, a horvátok, a montenegróaik és az olaszok, plusz még a görögök. Az előző olimpiászban számunkra a 2013-as barcelonai világbajnoki arany volt a csúcs – jogos aggály, hogy a nagyon ritkán meghódítható magaslat. Mert a szerbek egyértelműen a világ felett állnak, és akad még legalább négy-öt rivális, amellyel jó esetben is egy szinten vagyunk.
E helyzetértékelésből adódóan kell dönteni a hogyan továbbról. Benedek Tibor négy évvel ezelőtti kinevezése csekély edzői tapasztalata miatt kockázatosnak tűnt, ám azóta, illetve már rögtön első világversenyén bizonyította, hogy minden tekintetben alkalmas a kapitányi posztra. Csakhogy itt ez az ötödik hely. A döntéshozóknak most azt kell mérlegelniük, hogy elfogadják-e keserves realitásnak, vagy kudarcnak tekintik. Ettől függ, mi legyen Benedekkel, hisz a csapatot, a keretet képtelenség lecserélni.
A lányoknál egyszerűbb a képlet. A válogatott negyedik olimpiáján sem lépett a negyedik pozíciónál előrébb, Rióban harmadszor is nagyon szerencsétlenül, kicsit szerencsétlenkedve veszítette el a bronzot. Rögtön tegyük hozzá: a negyeddöntőt a sírból hozta vissza. Az amerikaiak legalább annyival a zöm előtt járnak, mint a férfiaknál a szerbek, és elképesztő, az egyetemi sportból táplálkozó merítési lehetőségeiket, hihetetlenül fiatal csapatukat ismerve ez így is marad. A mieink éremesélye állandó, a januári, Európa-bajnoki cím is ezt támasztja alá. Az egy éve kinevezett szövetségi kapitány, Bíró Attila menlevelét talán csak az írhatja át, ha a sportág emblematikus alakja, a lányokkal vb-t és Eb-t is nyert Faragó Tamás a jövő évi, budapesti világbajnokságra a kispad vonzásába kerülne.