A Magyarország–Belgium nyolcaddöntőt június 26-án játszották Toulouse-ban, a magyar játékosok másnap utaztak haza, s 28-án kezdhették meg a szabadságukat – már akinek volt ideje erre. Az Európa-liga selejtezőjének első fordulójában az első mérkőzéseket – három magyar klub, a Videoton, az MTK és a Debrecen részvételével – két nap múlva, június 30-án rendezték. Az érintett futballisták (Juhász Roland, Lang Ádám, Bese Barnabás, Korhut Mihály) ekkor persze felmentést kaptak, de Bese és Korhut egy hét múlva, a visszavágón már pályára lépett.
Két héttel kapott több időt a hat (plusz két) fős ferencvárosi különítmény. A bajnokcsapatból Dibusz Dénes, Pintér Ádám, Gera Zoltán, Böde Dániel, Nagy Ádám, Lovrencsics Gergő, valamint a szlovák válogatottal Stanislav Sesták járta meg a kontinensviadalt, ugyanekkor Cristian Ramírez a centenáriumi Copa Américán szerepelt az ecuadori válogatottal. Lovrencsics az Eb-n ugyan hivatalosan még a Lech Poznan labdarúgójaként játszott, de nyílt titok volt, hogy a zöld-fehéreknél folytatja, Nagy Ádám pedig már csak elköszönni tért vissza a Népligetbe, noha csak július 11-én szerződtette a Bologna. A Fradi július 13-án játszotta az odavágót az albán Partizani vendégeként (1-1), a fásultság egy hét múlva jelentkezett igazán, amikor a szintén 1-1-re végződött találkozót büntetőpárbajban elvesztette. A klub vezetői úgy ítélték meg, Sestáknak már reménye sincs arra, hogy valaha is felfrissüljön, ezért szerződést bontottak vele.
Hetek teltek el, mire Pintér Ádámot egyáltalán be lehetett vetni, de akkor is árnyéka volt önmagának, csakúgy, mint Lovrencsics, akinek legalább az igyekezetét nem érhette kifogás. A télen Oroszországba távozó Ramírez pszichésen került mélypontra, Böde Dániel meccsről meccsre vesztette el a kedvét, amit csak az utolsó őszi fordulóra nyert vissza. Ebből már adódik is a következtetés: az Eb, ami sikert és eufóriát hozott az országnak, padlóra küldte a Ferencvárost. Csakhogy paradox módon a zöld-fehérektől Gera Zoltán nyújtotta a legegyenletesebb teljesítményt, ráadásul a válogatottban továbbra is számítanak rá – ha ő 37 évesen képes volt regenerálódni testileg és lelkileg, akkor a többiek miért nem?
Érdekes módon 33 évesen Juhász Roland is vezéregyénisége volt a Videotonnak, s a játékot szinte pihenés nélkül folytató Lang Ádám, Korhut Mihály, Bese Barnabás trió is megfelelt a rájuk váró kihívásnak új csapataikban, a francia Dijonban, az izraeli Hapeol Beer-Shevában, illetve a szintén francia Le Havre-ban.
Tágítva a kört, a válogatottak közül Elek Ákos (Diósgyőr) is nehezen került formába, Fiola Attila még az Eb-n, az osztrákok ellen megsérült, Király Gábor talán éppen azzal hibázott, hogy nem állt le, így ő először augusztusban dőlt ki, majd nem kúrálta ki magát teljesen, s szeptemberben újra megsérült, ami után már csak a válogatottbeli búcsúmeccsén lépett pályára.
A külföldön szereplők közül Nikolics Nemanja ott folytatta, ahol abbahagyta, ontotta a gólokat, a Legia Warszawa az ő öt találatának köszönhetően jutott fel a BL főtáblájára, Priskin Tamás is húzóember volt a pozsonyi Slovanban, miként Stieber Zoltán új együttesében, a Kaiserslauternben. Guzmics Richárd és Szalai Ádám formája nem változott érdemben, Dzsudzsák Balázs és Németh Krisztián pedig nincs szem előtt; talán egyedül a válogatott csapatkapitánya engedte el magát az Eb után, szeptemberben ránézésre sem emlékeztetett júniusi önmagára.
Nemcsak személyes sorsuk, hanem a csapat mélyrepülése láttán az Európa-bajnokságnak csupán a ferencvárosi játékosok voltak egyértelműen a kárvallottjai, de hiba lenne mindezt pusztán a fizikai kimerültségre kenni. Inkább az lehet az igazság, hogy a Fradiban nem mérték fel kellőképpen a Partizani elleni párharc jelentőségét; nem az Eb-t, a BL-kudarcot volt képtelen feldolgozni a bajnokcsapat.