A játékvezető kétszer is hibázott, két tizenegyest nem kaptunk meg.”
„A játékvezető egyetlen ok miatt nem ítélt tizenegyest a javunkra: félt ezt megtenni.”
„Nehezen fogom fel, hogy ugyanazért a cselekményért az egyik embert megbüntetik, a másikat soha. Ez abszolút szégyen, az pedig, hogy egy meccsre még el is tiltanak, az teljesen elképesztő. Boldog vagyok, hogy legalább nem kapok elektronikus nyomkövetőt.”
Nem Thomas Doll, hanem az elmúlt évtized világszerte valószínűleg legismertebb, legbefolyásosabb futballtrénere, José Mourinho nyilatkozataiból idéztünk. Csak a közelmúltból, tegyük hozzá. A nyár óta a Manchester Unitedet irányító szakember mondott ennél cifrábbakat is, idén ősszel a Liverpool elleni találkozóra hangolva már a meccs előtt megkezdte a lélektani hadviselést ekképpen: „Taylor úr jó játékvezető, de nem lesz könnyű dolga az Anfielden a rá nehezedő nyomás miatt.”
Az Angol Labdarúgó-szövetség (FA) rendre keményen le is sújt a magáról megfeledkező portugálra. Kimutatták, hogy Angliába való visszatérése, tehát 2013 óta összesen 191 ezer font büntetést szabtak ki rá. Hatalmas összeg, durván 70 millió forint. Nem egészen Mourinho egyheti keresete… De ne bagatellizáljuk a dolgot, az FA két ízben egy-egy meccstől is eltiltotta a nagyszájú trénert, amikor nem a mérkőzés hatása alatt nyilatkozott. A büntetésnél annak indoklása sokkal érdekesebb. „José Mourinho tapasztalt vezetőedző, és tapasztalt interjúalany.
Ezúttal nem pillanatnyi dühkitörésről, hanem hosszú nyilatkozatról volt szó, amely során láthatóan nyugodt volt, és kontrollálta, amit mondott” – írta a fellebbezés elutasításának indoklásában az FA. Mindezt azért érdemes rögzíteni, mert Angliában az az íratlan, mégis irányadó gyakorlat, hogy a mérkőzések után adott villáminterjúkban elhangzott bírálatokat a szövetség illetékes emberei hajlamosak elereszteni a fülük mellett. A nem meccsnapra eső, tehát előre megfontolt, mégis felelőtlen nyilatkozatokra viszont lesújtanak. Láttuk, milyen szigorral…
Mielőtt az uralkodó északnyugati szél hátán hazatérnénk, érdemes rögzíteni, hogy a futballedzők kommunikációs fronton nincsenek könnyű helyzetben. Egyrészt szerződésben foglalt kötelezettségük, hogy a mérkőzések után azonnal a sajtó rendelkezésére álljanak, másrészt nagyon ügyelniük kell arra, mit is mondanak. Ha „ami a szívén, az a száján” habitussal értékelnek, akkor nemcsak a sorsot, hanem a fegyelmi bizottság haragját is kihívják maguk ellen, ha semmitmondóan letudják a nyilatkozatot – miként máig a magyar trénerek jelentős része –, akkor fajankónak bélyegzik őket, pedig ez nem feltétlenül a szellemi színvonalukról árulkodik, hanem csupán öncenzúrát gyakorolnak.
„Ha valamikor győzelmet érdemeltünk, akkor az ma volt. Tényleg jól játszottunk, de ezek az emberek nem hagyták, hogy nyerjünk. Ez nem véletlenül történt: mindenki tudja, hogy kinek a legjobb ez az eredmény. Gratulálok a saját csapatomnak. Többet nem akarok erről mondani, de annyira látványos volt a nem megadott szabályos gólnál például. Akkor inkább mondják meg, hogy hányadikok leszünk, és akkor nem izgulunk.”
Ezt még mindig nem Thomas Doll mondta, hanem Tomiszlav Szivics, két és fél éve, a Diósgyőr akkori vezetőedzőjeként a 2014. május 4-i DVTK–Haladás bajnoki mérkőzés után. A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) fegyelmi bizottsága fél évre a labdarúgással kapcsolatos minden tevékenységtől eltiltotta a szerb–magyar kettős állampolgárságú trénert. A büntetés következményeként a miskolci klub szerződést bontott Sziviccsel. Nem kívánunk eltévedni a filológia útvesztőiben, de mintha azok a bizonyos fékek és egyensúlyok labdarúgásunk demokratikus közegében sem működnének tökéletesen.
Azt pletykálták akkoriban, igazi közép-európai sajátosságként Szivicset a „nem azért, amiért kell, hanem akkor, amikor lehet” elv értelmében meszelték el, az igazságérzetünk mégis berzenkedett. Szerencsére az MLSZ vezetőié is, hiszen enyhítették a fegyelmi szabályzatot: két és fél éve hasonló esetben a féléves eltiltás volt a kezdőtétel, ma már megrovással és pénzbüntetéssel is jobb belátásra lehet téríteni a megtévedt edzőt.
Thomas Doll tartalmilag ehhez hasonló kijelentéseket tett. Állítólag a Vasas és az MTK elleni mérkőzések utáni nyilatkozatai verték ki a biztosítékot az MLSZ-ben. Ezekben többek között az alábbi mondatokat olvashatjuk: „Mintha nem lehetnénk bajnokok… Nyolcadik vagy kilencedik büntető ez ellenünk, ilyet edzőként még nem tapasztaltam…” „Azt azért hozzátenném, hogy bosszant némely bíró teljesítménye. Olykor olyan érzésem van, némelyek nem akarják, hogy bajnokok legyünk. Ha ez így van, szóljanak nekünk is!”
Kísérteties hasonlóság. Ám nem önmagában a játékvezetők ténykedésének minősítése volt Szivicsnél az ősbűn, és nem az most Doll esetében sem, hanem úgymond a versenysemlegesség kétségbe vonása, tehát ha egy edző azt sejteti, hogy egy bíró szövetségi szintű elvárásnak megfelelve vezeti félre a meccset. Az MLSZ szabályzata a következőképpen fogalmaz: „…nyilatkozataiban az MLSZ vonatkozásában olyan tényre közvetlenül utaló kifejezéseket használt, amelyek alkalmasak arra, hogy az MLSZ működésével kapcsolatban a bizalmat megingassák”.
Az ékesszólás magasiskoIája, igazi gyöngyszem… Lássuk be, nem könnyű a futballedzők élete.
Ám valamit valamiért, nem a jog kerékbe törése az MLSZ célja. Vannak itt más szempontok is, amelyekre beszélgetésünk során Horváth Gábor, a Hivatásos Labdarúgók Szervezete főtitkára hívta fel a figyelmet. A magyar klubcsapatoknak a válogatottal egyetemben a nemzetközi versenysorozatokba történő nevezéskor alá kell vetniük magukat az adott szervezet, az UEFA vagy a FIFA szabályzatának.
S az egyszerűség kedvéért maradva utóbbinál, a FIFA-nak hatalma és befolyása erősödésével párhuzamosan elemi érdekévé vált, hogy valamennyi tagszövetsége azonos szabályok szerint működjön. Tehát a nemzetközi szövetség szabályzata visszahatott a magyaréra, amely ma már azzal lényegében összhangban áll. Olykor egyúttal az igazságérzetünkkel, sőt a jogérzékünkkel, talán még az általános jogrenddel szemben is, de laikusként nem kívánunk sikamlós terepre tévedni, pusztán a problémára kívánjuk ráirányítani a figyelmet.
Még sincs értelme ez ellen berzenkedni. Kétségtelen tény, a FIFA már-már állam az államok között, avagy, ha úgy tetszik, az MLSZ állam az államban, ám a futballbiznisz mint iparág szereplői gazdaságilag olyan kivételezett helyzetben vannak, hogy elemi érdekük a zökkenőmentes üzlet biztosítása. Hétköznapi nyelven fogalmazva: egy-egy izgága edző vagy játékos miatt hiba lenne enyhíteni a többség érdekét szolgáló játékszabályokon.
Aki ebbe mégsem képes belenyugodni, az vagy válasszon másik sportágat, vagy alapítson másik szövetséget!
Az utolsó két perc
Az NBA-ben (Nemzeti Kosárlabda-szövetség, az észak-amerikai profi kosárlabdaliga) olyannyira nem kezelik titkosan a játékvezetők tevékenységének értékelését, hogy 2015 márciusa óta minden olyan mérkőzésnek megvizsgálják az utolsó két percét, amelyen a 46. perc befejeztével – az NBA-ben 48 percesek a mérkőzések – nem volt nagyobb öt pontnál a két csapat közötti különbség. S nemcsak megvizsgálják, hanem 24 órán belül kötelezően nyilvánosságra is hozzák a lassított felvételek elemzése alapján tévesnek minősített játékvezetői ítéleteket vagy éppen a tévesen elmaradt ítéleteket. Az analízisnél a döntő szót Kiki Vandeweghe, az egykori remek játékos, a liga szakmai alelnöke mondja ki.
A szabály neve Last Two Minute Report, s jó amerikai szokás szerint már rövidítést is kitaláltak az elnevezésre: L2M.
A legutóbbi, világszenzációt keltő „L2M” a december 25-én játszott Golden State Warriors–Cleveland Cavaliers-mérkőzés utolsó két percének értékelése volt. Jól emlékszünk még, hogy a 2016-os bajnoki döntő (amelyet 4:3-as összesítéssel a Cleveland nyert meg) visszavágójának tekintett, hatalmas érdeklődéstől kísért meccset 109-108-ra megnyerte a házigazda Cavaliers (az NBA-ben mindig a vendégcsapatot írják előre), ám a videófelvétel utólagos elemzése során kiderült, hogy az utolsó két percben két olyan szarvashibát követtek el a bírók, hogy mindkettő a későbbi vesztest sújtotta. Magyarul: ha nem tévednek a játékvezetők, akkor Stephen Curryék nyerik meg a presztízsmeccset.
És most tessék megkapaszkodni: miután nyilvánosságra került az „L2M”, maga Kevin Durant, a Warriors legjobbja – akit három másodperccel a lefújás előtt elgáncsolt Richard Jefferson, a Cavaliers játékosa, ám a bírói síp néma maradt – tiltakozott a médiában a jelentés publikálása ellen, mondván, ezzel méltatlan helyzetbe hozzák a játékvezetőket, akiknek a parketten a pillanat tört része alatt kell dönteniük sorsfordító, gyakran nehezen megítélhető helyzetekben. Csak hogy világos legyen: az a kosaras emelte fel a szavát a szabály alkalmazása ellen, akinek az igazát bizonyította volna a „L2M”!
Ez a dolog egyik fele. Vagyis a tengerentúli kosárlabdában nem tekintik tévedhetetlen, már-már természetfölötti lénynek a sípos embereket. Ugyanakkor drákói szigorral sújtanak le azokra, akik kritizálni merészelik a bírókat, illetve döntéseiket. Itt a cyranói elvet alkalmazzák: „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” Azaz a liga nyugodtan bírálhatja alkalmazottjait, de az edzőknek, játékosoknak kuss! Néhány friss példa: tavaly november 20-án Steve Kerrt, a Golden State edzőjét 25 ezer dolláros bírsággal sújtották, amiért egy tévéműsorban szóvá tette, hogy a lépéshibákat rendre elnézik. December elsején pedig Doc Riversre, a Los Angeles Clippers trénerére szabtak ki 15 ezer dolláros büntetést, amiért feleselt a bíróval, és késlekedve hagyta el a pályát kiállítása után.
Ez bizony még az NBA-ben sem aprópénz, 7,5, illetve 4,5 millió forintnak felel meg
Nem az opera…
A futballstadion nem az opera, szokták mondani, s ez bizony alapigazság. Nemcsak a Magyar Állami Operaház, hanem a Nemzeti Színház honlapján is hiába kerestünk fegyelmi szabályzatot, avagy házirendet – nincs ilyen. Pedig abból kiindulva, hogy a színház ugyanúgy a kultúra, a szórakoztatóipar szerves része, mint a labdarúgás, akkor éppenséggel a művészvilágnak is elemi érdeke lenne, hogy szereplőire egységes szabályrendszert alkosson. Szente Vajk, a Madách Színház művésze az érdeklődésünkre egyrészt arra utalt, a színház mégiscsak a szabad szellemű gondolkodás színtere, ezzel ellentétes lenne bármilyen házirend, másrészt arra, a színészek körében nem is volt olyan kirívó eset, amely ennek megalkotását kikövetelte volna. A színészek munkaszerződésében általában az a megkötés áll, a színész köteles legjobb tudása szerint a rendező utasításainak eleget tenni, ami csupán az értelmezési szabadságnak szab határt.