– Mások örülnek, ha egy évben egyetlen csúcsformát ki tudnak préselni magukból, ön viszont úszásról úszásra javítja az ifjúsági világcsúcsokat. Vasárnap fejeződött be a világbajnokság, s jelenleg edzőtáborban „piheni ki” a vb fáradalmait, mielőtt elindulnak Indianapolisba, az ifjúsági világbajnokságra. Bírja ezt 17 évesen?
– Először kicsit meg is ijedtem, amikor megtudtam, hogy a nyáron szakadatlanul versenyezni fogok. A netanyai ifjúsági Eb és a budapesti felnőtt-vb után az indianapolisi ifjúsági világbajnokságon is el kell indulnom, de aztán menet közben megbarátkoztam a gondolattal. Ami a Duna Arénában a 100 méter pillangó három futamában történt a három ifjúsági világcsúccsal, azt még mindig nem tudom felfogni, pláne megemészteni. A vegyes váltóba úgy kerültem be Laci (Cseh László – a szerk.) helyett, hogy az 50.62-es országos csúcsom után Csaba bá’ (Sós Csaba szövetségi kapitány) szólt, hogy én úszom. Örültem neki, ez volt életem első felnőttváltója! Van még hová fejlődnöm, meg kell tanulnom a repülőváltást, de menni fog. Mentálisan van bennem annyi lendület, hogy Indianapolisban is a pesti formámban vagy még jobban tudjak szerepelni. Elindulok mindhárom pillangószámban, 50 méteren is, már csak azért is, mert a pesti vb-n 100 méter közben az 50 méteres részidőm egy századdal jobb volt, mint az 50-es egyéni csúcsom.
– Hogyan dolgozza fel a hirtelen jött hatalmas sikert, népszerűséget?
– Nem könnyen. Talán ezért is volt az, hogy amikor célba értem a 100 méter pillangó végén, nem azt néztem, hogy milyen időt úsztam, hanem hogy milyen óriásokat sikerült magam mögé utasítani, például a szingapúri olimpiai bajnok Schoolingot. Azon töprengtem, hogy az a munka, amit elvégeztem, milyen sokra elég.
– Mit csinált a szombati ezüstéremszerzés óta?
– Aludtam egy kicsit, nem sokat, rengetegen gratuláltak, mondták, hogy egész Magyarország büszke rám. Most már az utcán is megismernek. A legmerészebb álmaimban sem tudtam elképzelni azt a szeretetet, ami szombat óta rám zuhant.
– Igaz, hogy kacérkodik a gyorsúszással?
– Igen, kacérkodom, elsősorban azért, hogy a gyorsváltókban is tudjanak rám számítani.
– Érezte a 100 méter pillangó döntője előtt, hogy érmes lesz?
– Dehogy! Inkább azt éreztem, hogy a fordulómat alaposan elrontottam, nagyon rácsúsztam a falra. Ezért a második ötvenen elhatároztam, hogy beleadok apait-anyait. Csak azt láttam, hogy Dressel előttem van, de rajta kívül senki más, gondoltam, hogy ebből jó eredmény lesz. Amikor beértem, és maga alá temetett a hatalmas ováció, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány.
– Már világklasszis?
– Erre mit mondjak? Mottóm a szerénység, de merem azt állítani, hogy most már hívható vagyok annak. Jaj, hogyan keveredek ki ebből…?
– Igaz, hogy tavaly novemberben volt egy komolyabb betegsége?
– Igaz, de már kilábaltam belőle, nincs semmi bajom, nem szedek gyógyszereket, nem kezelnek, tökéletesen meggyógyultam. De ennél többet nem szeretnék mondani. Mentálisan nehéz volt visszaállnom a régi kerékvágásba, de sikerült, ahogy azt a Duna Arénában is láthatták.
– Most kezdi a negyediket az érdi gimnáziumban. Nem tart az érettségitől?
– Nem én! Az átlagom 3,7, ennyi elegendő. A tanárokkal jól megvagyok, az igazgatónk is kinn volt szombaton a Duna Arénában. Csak nem fog megbuktatni…