Helyben vagyunk, ismét a játékvezetők formálják a vízilabda arculatát. Általános vélemény, hogy az orosz–izraeli bírópáros (Naumov és Schwartz) elfújta, sőt egyenesen elcsalta a szerda esti Magyarország–Olaszország csoportrangadót a világbajnokságon. Bárcsak ennyi történt volna csupán, pólós nagyhatalomként ezen még csak-csak túllépnénk, nevezettek lelkén súlyosabb bűn szárad: merényletet követtek el az egész sportág ellen.
Csodálatos környezet, csinos női és szálfatermetű férfi – tehát „sztárolható” – játékosok, gazdag hagyomány, kevés holtidő, sok gól, izgalmas mérkőzések – lassan két évtized eltelik a XXI. századból, a vízilabda mégsem képes üzleti alapokon nyugvó látványsportággá emelkedni, mi több, e téren egyre nő a lemaradása a rokon labdás sportágak mögött.
Vajon miért? Leggyakrabban a követhetetlen, kaotikus bíráskodást szokás kárhoztatni. A felmentéssel már-már egyenértékű magyarázat is adott: a test test elleni küzdelem döntően a víz alatt zajlik, az esetek többségében lehetetlen megítélni, ki kezdte azzal, hogy visszaütött. A pólónak mindez velejárója, fogadjuk el ezen esendőségével együtt – így a verdikt. Mondanám laikusként: tessék bekamerázni a medencét víz alatt és víz felett, mint a szinkronúszásban, online videóbíró segítségével már csak lehetne jól dönteni, de belátom, ez technikailag is nehezen kivitelezhető, másrészt úgy megemelné a költségeket, hogy abba a vízilabda belerokkanna.
A medence partján le-föl sétálgató játékvezetőktől, ha jó bíráskodást nem is, jó szándékot azért elvárhatunk. A rossz fújásnak is vannak fokozatai. Az, hogy a játékvezetők összevissza ítélnek és eközben nyilvánvalóan végig az egyik csapatot sújtják: arcátlanság. S ez nem csupán a laikus véleménye – érdemes meghallgatni Nagy Viktornak a találkozó utáni őszinte és mély felháborodását. Kemény Dénes, a magyar szövetség elnöke pozíciójából fakadóan diszkrétebben fogalmaz, hibákat emleget. Blogjában ugyanakkor arra is kitér: Schwartz sporttárs öt évvel ezelőtt a junior-vb döntőjében „szintén nem fifti-fifti arányban hibázott”; a mi kárunkra persze. Kettőből kettő még nem tendencia, de talán már több mint véletlen.
Mit tehetünk? Döntetlen lett a meccs, nem kell belehalnunk, és ma szurkolunk az ausztráloknak, no meg a mérkőzésre jelölt bíróknak, hogy az olaszok – legalábbis tisztátalanul – ne nyerjenek több mint tíz góllal. S persze jó szokás szerint a gyalázatos szerdai játékvezetést nem feledve, sőt azt egyszer, a megfelelő időben felemlegetve majd kérjük a jussunkat.
Ám ez csupán tüneti kezelés. Terápiára lenne szükség.
Ha a vízilabda-társadalom – nem csak a magyar – kicsit is ad magára, akkor Naumov és Schwartz több mérkőzést nem kap a világbajnokságon. Labdarúgásban ez lenne a minimum.
Éppen az a baj a pólóval, hogy ott ez a döntés túlmutatna a maximumon.