A fuldoklót csak akkor lehet kimenteni a vízből, ha ő is akarja, viszont olyan is előfordul, hogy épp fejbe dobjuk a mentőövvel, s akkor mi okozzuk a vesztét. Ez a metafora jutott az eszembe a Magyar Öttusaszövetség tisztújító közgyűlése, pontosabban az eredményt követő reakciók után. Laptársakat, internetes orgánumokat, amelyeknek nem volt képviselője az eseményen, mégis sarkos és egyoldalú véleményt formáltak, most nem ostoroznék, bár eddig azt hittem, működik az a sajtóetikai minimum, hogy hallgattassék meg a másik fél is. Jómagam ott voltam, s leginkább az az antagonizmus tűnt fel, hogy a régi elnök képviselte (volna) az új irányvonalat, az új pedig a régit.
Aztán, végighallgatva a jelenlegi legeredményesebb hazai öttusázó, Marosi Ádám gyújtó hangú beszédét, arra gondoltam, ha engem, szavazati joggal rendelkezőt valaki dilettáns, pénzéhes senkinek nevez, akkor, még ha igaza is van, nehezen azonosulok vele és mondandójával. Szerintem ez a túlzó kritika hiba volt, mint ahogy az erőviszonyok felmérése is. 13 új, eddig ismeretlen szakosztállyal felvértezve is 29-22-es vereség lett a vége, tehát nem sikerült meggyőzni a voksolókat, az olimpiai bajnokok támogatásától függetlenül. Ők ugyanis csak a nevüket adhatták, a szavazatukat nem. Az úszóknál tapasztalt, aranyfedezettel megtámogatott egységes versenyzői kiállás pedig nem jött, nem jöhetett létre.
Már csak az a kérdés, tényleg fuldoklik-e a magyar öttusa. Ha az olimpiára gondolunk, igen, ha Kovács Sarolta és a női csapat idei vb-diadalára, az Eb-érmekre, akkor nem. Mindenesetre a mentőöv nem talált, már csak az a kérdés, hogy öngyilkosról van-e szó, aki elütötte a segítő kezet, vagy egy jó úszóról, aki némi szusszanás után simán kitempózik a partra.