Az emlékeink gyakran megcsalnak, így van ez a négy említett edzővel kapcsolatban is. Mezey György nem Mexikó után mondott le (hanem lényegében már azelőtt), Bozsik Péter nem önként távozott a tizenegy évvel ezelőtti máltai kudarcot követően, hanem az MLSZ bontott vele szerződést, miután nem fogadta el a beszámolóját. Jenei Imrét az Izland elleni vereség sem rendítette meg hitében, önhittségében, Egervári Sándor pedig a kispadon döntötte el, hogy felajánlja távozását. Íme, a négy hasonló, mégis különböző eset.
Átokvilág
Mind a mai napig utolsó világbajnoki szereplésünk – a dicsőséges kijutás és a dicstelen kiesés – kovácsa Mezey György. A 75 éves mesteredző élete nagy lehetőségeként készült az 1985-ös európai ranglistán első helyezett válogatottjával az 1986-os mexikói világbajnokságra. A vb-re történő kiutazást aprólékos alapossággal megtervezett kelet-tiroli magaslati edzőtáborozás előzte meg Lienzben. Kiváló volt a hangulat Josef „Pepi” Stiegler, az 1964-es innsbrucki téli olimpia műlesikló bajnoka vendégfogadójában, a magyar csapat szállásán, amit még az sem tudott elrontani, hogy Mezey György a helyszínen nyilatkozott a Magyar Televíziónak, konkrétan néhai Knézy Jenőnek. A nyilatkozat ugyanis merőben szokatlan volt egy kirobbanó formában lévő, sok elvakult szurkoló által még a vb-aranyéremre is esélyesnek tartott együttes szövetségi kapitányától.
– Nézze, nekem Mexikóban nem kellett lemondanom, erre mindenki rosszul emlékszik, én ugyanis már lemondott szövetségi kapitányként utaztam ki Irapuatóba. A szerződésem a világbajnoksággal lejárt, és én nem kívántam meghosszabbítani, függetlenül a majdani szereplésünktől – idézte fel lapunknak Mezey a harmincegy évvel ezelőtt történteket. – Hogy miért? Elegem lett a nyolcvanas évek közepe magyar futballjának átokvilágából, annyi minden halmozódott fel bennem, hogy ennek ki kellett törnie. És Knézy Jenő mikrofonjába lemondtam, pontosabban bejelentettem, hogy nem hosszabbítom meg a szerződésemet.
Az más kérdés, hogy mindez aligha dobta fel a mesterükkel különlegesen szoros viszonyt ápoló játékosokat. Túlzás lenne a vb előtti kapitányi lemondást okolni az irapuatói katasztrófáért, de nem kizárt, hogy egyéb tényezők mellett ez is közrejátszott a szovjetektől elszenvedett 0-6-ban.
Mezeynek van véleménye arról, hogy Bernd Storck nem mondott le a pénteki, andorrai blamázs után, de azt megtartja magának. Illetve… – Kevés információ áll rendelkezésemre ahhoz, hogy véleményt formáljak. Akár Storckról, akár pedig a csapat játékáról – mondja. A kissé provokatív kérdésre, hogy így, 75 évesen elvállalná-e a nemzeti tizenegy vagy esetleg egy NB I-es csapat irányítását, csípőből felel: – Kiráznám a kisujjamból mindkettőt, de az ember életében mindennek megvan a maga ideje. Hetvenévesen az UEFA- és FIFA-feladatoktól is visszavonultam, s bár edzésben vagyok, sokat futok, erősítek, tehát fizikai gondjaim nincsenek, ebben az életkorban már nem vállalom az edzősködéssel együtt járó stresszt.
Taktika
Romániában sikert sikerre halmozott, kivitte a vb-re a válogatottat, a Steaua Bucurestivel BEK-et nyert, itthon mégis rögtön az első tétmeccsén megbukott. Mindenki Jenei Imre fejét követelte, de ő nem mondott le 1992-ben az Izland elleni 2-1-es vereség után.
– Lehet, hogy tisztességesebb lett volna, ha lemondok, de még volt sansz a továbbjutásra, a vb-kvalifikációra, és én erre bazíroztam. Ez nem jelenti azt, hogy ne fájt volna a kudarc, természetesen szégyelltem magam. Bár az eredményekre nem lehettünk büszkék, mégis azt éreztem, a csapat kezd úgy játszani, ahogy én szeretném. Ne felejtsük el: az Izland elleni volt az első tétmérkőzésem a magyar válogatottal, s azon a meccsen mi játszottunk jobban. A vereség mellett ez is nagyon bántott. Megítélésem szerint a lemondásból hiúsági kérdést csinálnak, gyakran túl büszkék ahhoz az edzők, hogy önként lemondjanak.
Jenei a taktikát és a sebességet hiányolta a pénteki mérkőzésen. Túl lassan építkezett a magyar válogatott, pedig gyorsan szét kellett volna zilálnia az andorrai védelmet.
– Televízión néztem a mérkőzést, s nekem úgy tűnt, mintha a kapitány nem beszélte volna meg a játékosaival, hogy milyen technikai-taktikai elemek szükségesek az Andorra elleni sikerhez. Ki kellett volna passzolni az ellenfelet, kijátszani a szélre a labdákat, onnan centerezni, és ami a legfontosabb, mindezt megfelelő sebességgel kellett volna megtenni. Sajnos ebből semmit sem láttam, csak az ívelgetések mentek előre. Pedig ezt legfeljebb az utolsó 20-30 percre kellett volna tartogatni, sajnos a magyar csapat nem futballozott veszélyesen.
Jenei Imre a kínos kudarc ellenére továbbra is hisz a magyar futballban, de nem érti, miért ragaszkodunk ennyire a tudásimporthoz: – Biztos vagyok benne, ahogy Romániában, Magyarországon is vannak fiatal, tehetséges edzők. És meggyőződésem, hogy nemcsak a játékosokat kell legkésőbb 17-18 éves korukban kiválasztani, hanem az edzőket is. Én nem hiszem el, hogy nincsenek tehetséges szakemberek Magyarországon, biztosan vannak, és nem biztos, hogy jóra vezet, ha mindig egy magyartól idegen futballkultúrát másolunk német, portugál, francia szakemberekkel!
Beszámoló
Bozsik Péter tizenegy évvel ezelőtt kísértetiesen hasonló helyzetbe került, mint most Bernd Storck. A magyar válogatott 2006 októberében az ő irányításával Máltán kapott ki 2-1-re, ami után a Magyar Labdarúgó-szövetség tőle is beszámolót kért, amelyet aztán nem fogadott el. (Csak a történeti hűség kedvéért: Várhidi Péter és a gyorsan hamvába holt fiatalítási kísérlet követte.) A televíziós szakértőként gyakran látható és hallható Bozsik további hasonlóságokra hívta fel a figyelmünket, hangsúlyozva, véletlenül sem a magyarázkodás szándékával, csakis tényszerűen idézi fel az akkori eseményeket.
– Csakúgy, mint most, akkor sem volt már reális esélyünk a továbbjutásra – kezdett bele az ötvenhat éves szakember. – Az Eb-selejtező-sorozatot a norvégok elleni hazai vereséggel kezdtük, ami után még javítottunk, nyertünk Boszniában, de aztán ismét kikaptunk, itthon Törökországtól. E kudarc után négy nappal léptünk pályára Máltán. A csapat motivációja nem volt kifogástalan, az ilyen meccsekre a kis csapatok viszont mindig életük lehetőségeként készülnek, ez is a futball egyik vonása. A válogatottat körülvevő akkori körülményeket össze sem lehetett hasonlítani a maiakkal. Menetrend szerinti járattal repültünk, késett a gép, ezért a meccset megelőző napon nem is tudtunk edzeni. Igazából csak vesztenivalónk volt, de persze mindezzel együtt nyernünk kellett volna.
Bozsik Péter a látszatát is kerülni akarja, hogy párhuzamot vonjon az őt is érintő múlt és a jelen között, a válogatott jelenlegi helyzetéről, az andorrai vereségről is csak tágabb összefüggésekben kívánt véleményt mondani.
– Tudom, nem csak a szurkolók, többnyire a döntéshozók is általában az eredmények alapján ítélkeznek. Egy-egy meccsből azonban veszélyes kiindulni. A feröeriek ellen több meccset is játszottunk a közelmúltban, a végeredmény nem biztos, hogy mindannyiszor tükrözte a mutatott játékot. Avagy az Eb-n a Portugália elleni három-három legalább annyira irreális volt. Szintén irreális várakozás volt a Svájc és Portugália elleni győzelem a selejtezőkben, ezzel együtt az andorrai vereség természetesen hatalmas csalódás.
Aki lemondott
Nem tartozik a magyar labdarúgás legszebb napjai közé 2013. október 11-e sem. A válogatottnak papíron még volt esélye kijutni a brazíliai világbajnokságra, ám mivel egy hónappal korábban Bukarestben sima, 3-0-s vereséget szenvedett Romániától, a remények csak a hollandok elleni győzelemmel élhettek tovább. A bukaresti kudarc után a közvélemény nem volt túl bizakodó, ám sokan emlékeztek még arra, hogy két és fél évvel korábban, 2011. március 29-én a magyar csapat remek teljesítményt nyújtva balszerencsésen kapott ki 5-3-ra Amszterdamban, azaz lehetett mire alapozni a derűlátást.
– Mai fejjel is azt mondom, nem volt más választásunk, fel kellett vállalni a nyílt játékot – emlékszik vissza a meccsre Egervári Sándor, az akkori szövetségi kapitány. – Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy túl nagyot kockáztattunk, ami összeomláshoz vezetett, de bunkerfutballal a hollandok ellen semmire sem mentünk volna, esélyünk sem nyílik a győzelemre.
Így sem nyílt: a magyar válogatott 8-1-es megsemmisítő vereséget szenvedett. A világbajnoki álmok természetesen szertefoszlottak, ráadásul egy ekkora kudarc mellett nem is lehetett szó nélkül elmenni, ám Egervári Sándor nem várta meg, hogy felelősségre vonják.
– A hatodik holland gól után mondtam a kispadon mellettem ülő Andrusch József kapusedzőnek, hogy ez az a pillanat, amelyben fel kell ajánlanom a lemondásomat, és ezt a lefújást követően meg is tettem. Ezzel elvittem a balhét, a szövetségnek sokkal kisebb felháborodást kellett így kezelnie, mintha nem tettem volna fel a kezemet. Én büszke vagyok azokra az évekre, hiszen a magyar válogatottat a negyedik kalapból először a harmadikba, majd a másodikba hoztuk fel, két selejtezősorozatban tizenhét, illetve tizenkilenc pontot szereztünk, de mindez hiába, egy nyolc-egy vagy egy hasonló nagy kudarc után nem lehet mást tenni, mint felajánlani a távozást.
Az MLSZ vezetése nem tervezte a szakember menesztését, de az amszterdami súlyos vereség után elfogadta a felajánlást. Ezután érkezett a helyére Pintér Attila, de az már egy másik történet…