– Jasper jól korcsolyázik?
– Elég jól, de jelenleg vízilabdázik. Direkt választottuk ezt a sportágat, mert ehhez a magyarok értenek a legjobban a világon, és Jaspernek magyar edzője van az egykori BVSC-s Fülöp Gergely személyében. Jasper öt nyelven beszél perfektül – magyarul, finnül, németül, angolul, franciául –, és hatodikként még a schwitzerdütschöt is ide sorolhatnám, a német Svájcban használatos, számomra olykor érthetetlen dialektusát.
– Hol van ez a bizonyos pólóklub?
– Zürich közelében. Ennyi legyen elég, kicsit bizalmatlan vagyok, amikor Badenben laktam, kirabolták a lakásomat. A férjem, Timo Järvinen a svájci ifjúsági gyorskorcsolya-válogatott edzője, néha segítek neki, amikor van időm, mert amúgy elég sokat dolgozom sokfelé. Egy darabig a bátyám fogorvosi rendelőjében voltam recepciós, mostanában a szomszédos Zug kantonban oktatok gyorskorcsolyát öt-hat éves gyerekeknek, s a fiam iskolájában is dolgozom… Hogy is mondjam… napközis tanárként.
– Ahogy kiveszem szavaiból, Svájcban nem fenékig tejfel egy olimpiai bajnok élete.
– Már csak azért sem, mert nem Svájcnak nyertem meg 1994-ben, Lillehammerben az 1500 méter aranyérmét, hanem Ausztriának – bárcsak Magyarországnak nyertem volna!
– Miért, Ausztriában nem honorálták a sikerét?
– De igen, 120 ezer schilling volt akkoriban a jutalmam, ami nagyjából tízezer eurónak, bő hárommillió forintnak felel meg. Ausztriában viszont nincs olimpiai járadék, pedig nekem a lillehammeri aranyam mellett van ugyanonnan egy ezüstöm és Albertville-ből egy bronzom, mindkettő 3000 méteren. Szóval nem vagyunk milliomosok – nem nyomorgunk, de nem is dúskálunk. Itthon biztosan jobban élnék olimpiai bajnokként. Hát még ha elmondanám, hogy akár három is lehetett volna az az egy arany!
– Nos hát, ha elmondaná, akkor mondja is el!
– Nekem már 1992-ben, Albertville-ben nyernem kellett volna legalább egy távon, de akkor még ott voltak az NDK-s korcsolyázók…
– Milyen NDK-sok? Hiszen akkor már egy Németország volt!
– Oké, de két évvel korábban még Gunda Kleemann, a későbbi Niemann, továbbá az 1500 méter győztese, Jacqueline Börner még javában NDK-s volt. És érdekes eredmények születnének, ha negyedszázaddal ezelőtt lefagyasztották volna a vizeletmintákat, és ezeket most újraelemeznék. Az 1500-on egyébként Börner volt az első, Kleemann a második. És még egy apróság: Albertville-ben rendezték utoljára szabadtéren a gyorskorcsolya olimpiai versenyeit, plusz tizenöt fok volt, amikor én futottam, szinte bokáig ért a víz. Pont utánam történt meg a pályafelújítás, Börner tükörjégen versenyzett, meg is lett az eredménye. Balszerencse…
– Rendben, ez volt Albertville-ben. És 1988-ban, Calgaryben, majd 1998-ban, Naganóban?
– Calgaryben még Kutas Bálint volt az edzőm, nem akarom megbántani, de ha akkor már Marek a mesterem – a lengyel Marek Stanuch, akivel a sikereimet elértem –, akkor 1988-ban is összejöhetett volna az arany. Nagano más történet, ott túledzettem magam, még egy nappal a verseny előtt is teljes gázzal toltam, annyira akartam az újabb sikert, aztán leblokkoltam. Ma már másképp csinálnám, pedig nem mondhatnám, hogy rutintalan voltam 31 évesen… Szóval úgy érzem, három arany bennem volt. Összesen hat olimpián indultam, kevesen mondhatjuk ezt el magunkról a sportágban.
– Végtére is profi volt Ausztriában vagy amatőr?
– Ahogy vesszük. 1992-ben, Albertville idején a Bank Austriában dolgoztam napi négy órában, munka után jártam edzésre. Az olimpiai bronzérmem hatására váltott át a bankom munkaadóból szponzorrá, Lillehammerben már profi voltam, nem kellett bejárnom dolgozni.
– Manapság van valamiféle kapcsolata a gyorskorcsolyázással, azontúl, hogy besegít a férjének?
– Most jöttem vissza Zakopanéból, ahol egy ISU-projektben dolgozunk együtt éppen Marekkel, az egykori edzőmmel, nyolc napig oktattunk, a nemzetközi szövetségben nem felejtettek el. Ezenkívül tanácsadóként segédkeztem Kósa Lajosnak, a szövetségünk elnökének a hazai 400 méter kerületű fedett jégpálya tervezésében. S közben diplomáztam a Testnevelési Egyetemen rekreáció és menedzsment szakon.
– Szokott hazajárni Budapestre?
– Rendszeresen látogatom a 81 éves édesanyámat.
– Talán nem illetlen a kérdés: hol van önnek az otthon? Hiszen a Fehérvári úton gyerekeskedett, volt egy osztrák férje, gyermeke édesapja és jelenlegi hitvese finn, de Jasper – hallom a telefonban – perfekt magyar, az edzője lengyel volt, Bécs mellett élt sokáig, most meg Zürich kantonban…
– Hogy mi az én otthonom? Európa…