Már rég itthon a válogatott, de álmomban még mindig kapok egy kötényt Hazard-tól, valami rejtett frusztráció lehet. De Király mackónadrágjában ujjheggyel védem De Bruyne szabadrúgását, aztán mellre veszem, és dropból rúgom el ballal, a gyengébbik lábammal, persze, a labda meg átmegy két portugál lába között. Rezdül a háló, mennydörög a magyar tábor. Utólag nem emlékszem, hogy átugrottam a reklámtáblát, és önkívületben szelfiztem tök ismeretlen szurkolókkal, de az rémlik, hogy piros-fehér-zöld zászlójukon Csíkszereda felirat volt. Úristen, ennyire győztünk? Ronaldo őrjöngve cserét kér a Hősök terén. Kifütyülik, amikor Kassai felmutatja a számát. Aztán a csaj mellett ébredek a Soho Partyból. Ja, nem.
Valaki mondja már meg, hogy miért szól a fejemben a kiesés után is minden reggel ez a szám!
Pedig a belgák rendesen hazaküldtek minket! Mindegy, ha 40:0, akkor is Storck a legnagyobb király! Ki nem ugrál, nem is Hajdú-Bét István!
Pedig vége van az éjjelnek, az álomnak, de nem baj, mert vége van másnak is.
Vége a „tisztes helytállásoknak”, a „láttunk biztató jeleket”-nek, a „kihagyott helyzetek megbosszulják magukat”-nak, a „fejben elfáradtunk”-nak és „az edző nem tud gólt rúgni”-nak.
Elfelejthetjük Irapuatót, a tésztadoppingot, Mezey önfényezését, Csank ostobaságait, a Mészöly-féle „Imre, miért nem váltotok, b…d meg!”-taktikai utasításokat,
és Van Gaal nem paskolja többé megalázóan arcon a megalázó 1:8 után Egervárit, és nem gyártunk hülye videókat Francesco Zomborival.
Ez már a múlt. És soha ne térjen vissza!