„Hogyne örülnénk, hiszen annyi emlék köt össze bennünket. Van olyan lány, akit harminc éve nem láttam – lelkendezik Szabó Kati. – Már csak ezért is érdemes volt megrendezni ezt az Eb-t. Természetesen nagyra becsüljük a szövetség meghívását, mert bizony a korábbi években úgy éreztem, nem becsülik eléggé mindazt, amit a román tornasportért tettem, tettünk.”
A sportággal amúgy ma már alig van élő kapcsolata a Franciaországban élő egykori klasszisnak. Mindez elsősorban arra vezethető vissza, hogy elhanyagolt gerincsérvét egy nem túl sikeres műtét követte, s bár szenvedései elviselhetővé enyhültek, igazából máig fájdalomcsillapítókkal hozza reggelente mozgásba magát. Előtte közel húsz éven át a Clermont-Ferrand közeli Chamaliéres-ban edzette a gyerekeket, miután aradi származású férjével, a román kajakválogatottban is megfordult Tamás Krisztiánnal 1992-ben Franciaországban telepedett le.
Pályafutása legfőbb emlékei természetesen Los Angeles, illetve az egy évvel korábbi budapesti világbajnokság köré csoportosulnak. Azt mondja, a csapatban, majd három szeren szerzett aranyai dacára máig keserűséget érez, ha az olimpia egyéni összetett versenyére gondol, ahol néhány ezreddel veszítette el az első helyet a hazaiak üdvöskéjével, Mary Lou Rettonnel – korábbi edzője, Károlyi Béla tanítványával – szemben. A budapesti világbajnokságra nagy izgalommal készült, érezte, nehezen bocsátanák meg neki, ha arany nélkül térne haza. Azért is emlékezetes az a verseny, mert az egyetlen külföldi alkalom volt, amikor családtagjai, édesanyja és öccse előtt tornászhatott. Emlékszik a közönség tombolására, azt mondja, akkor igazából nem is értette, miért kap jóval nagyobb tapsot, mint a többi győztes.
A torna rengeteg munkával, lemondással, esetenként éhezéssel és szenvedéssel járt, de gerincfájdalmai ellenére sem bánja, hogy ezt a sorsot szánta neki a Fennvaló. A szüleit viszont visszahozhatatlanul elvette tőle ez az életmód: „Felnőttkoromban kezdett tudatosodni bennem, hogy igazából nem volt alkalmam megismerni őket. Óvodáskoromban az onesti tornaközpontba kerültem, majd Dévára, és pályafutásom végéig gyakorlatilag három-négy napnál hosszabb időre soha nem jutottam haza. Amikor végre lehetőségünk lett volna megismerni egymást, korán meghaltak. Édesanyámat éppen tőlem, franciaországi unokázásból hazafelé tartva érte a szívroham az autóbuszon. És éppen Déva határában.”
Aránylag korai és váratlan – egy évvel a szöuli olimpia előtti – visszavonulására meglepő magyarázattal szolgál: „Egyre nehezebben kezdtem viselni, hogy legjobb barátnőm és szobatársam, Daniela Silivas mind többször megvert. A felkészülés is egyre több szenvedéssel járt, elhasználódott a szervezetem. Mivel Zita testvérem már benyújtotta kitelepedési kérelmét az Egyesült Államokba, »megbízhatatlanná« váltam, néhány nyugati versenyre el sem vittek, csak csapatban számítottak már rám.”
Évi több alkalommal is hazalátogat, bár az utóbb időben csak a 12 éves Zeno társaságában, másik fia, Lorenzo immár felnőtt, éli a maga életét. Hosszú távollétei ellenére Zágon mindig is az otthona maradt, ahol ma is emlékeznek rá, és körülünneplik, valahányszor hazatér. Egyre több időt tervez ott tölteni, hiszen a ház állaga is csak romlik, ha nem lakják. A szülőföld megbecsülését nagyra értékeli, jövőre tíz esztendeje lesz, hogy róla nevezték el a sepsiszentgyörgyi sportcsarnokot. „2018-ban másik kerek évfordulóm is lesz, ötvenéves leszek, az az érzésem, hogy az eddiginél jóval több alkalmam és apropó adódik a hazamenetelre.”
Éremeső nálunk is
Szabó Kati az 1984-es Los Angeles-i olimpián ugrásban, gerendán és talajon győzött, s aranyérmet nyert a román csapat tagjaként is, egyéni összetettben ezüstérmet szerzett. Az 1983-as budapesti vb-n talajon nyert, ugrásban, korláton és csapatban ezüst-, egyéni összetettben bronzérmes lett.