A teljesség igénye nélkül a magasugró Balázs Jolánt, a tornász Szabó Katalint, Bodola Gyulával az élen a két világháború közötti időszak erdélyi labdarúgóit, kései utódukat, Bölöni Lászlót, a teniszező Szeles Mónikát, a diszkoszvető Bugár Imrét, Rácz Lászlót, a szintén kárpátaljai születésű futballistát, Szabó Józsefet senkinek sem kell bemutatni. Friss példával élve a Rióban aranyérmes párbajtőrvívó, Simona Pop, azaz Deák Szimóna, illetve a Linka Tiborral, Tarr Györggyel és Vlcek Erikkel felálló, ezüstérmes szlovák férfi kajak négyes eredményét is részben a magunkénak érezzük.
Önzőn mérve a magyar sportsikereket az immár magyar színekben kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó Gergely István, az alpesi síző Miklós Edit – akiről az alsó hasábokon olvashatnak –, a labdarúgó Priskin Tamás és Nikolics Nemanja, a kézilabdázó Ilyés Ferenc, a jégkorongozó Sofron István és Bartalis István még fontosabb szereplői sportéletünknek, hiszen ők Magyarországnak szereztek dicsőséget. Közös vonásuk, hogy mindannyian a trianoni határokon túl születtek, nevelkedtek és persze sportoltak – magyarként. (Kevésbé ismert, hogy az apai ágon szerb felmenőkkel bíró Nikolics a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság labdarúgótornáján tűnt fel Zenta csapatát erősítve.)
A névsorolvasást hosszasan folytathatnánk, különszám is megtelne vele. Az ő példájukon keresztül csupán azt kívánjuk érzékeltetni, hogy a határon túl született honfitársaink sporteredményei is hozzájárulnak közös teljesítményünkhöz. Ebből fakadóan szinte kötelességünk róluk is beszámolni.
Annál is inkább időszerű a magyar sport horizontjának kiszélesítése, mert egyre több határon túli magyar városban lép üdvös szövetségre a sport, a magyar közösség és az eredményesség harmadik nélkülözhetetlen pillére, a tőke. Talán a csíki hoki volt az első olyan műhely, amely tömegével vonzotta a magyarországi sportrajongók figyelmét.
A Sportklub története egyben intő példa is, mert a román kirakatcsapat, a Steaua elleni, nemzeti hevülettől fűtött rivalizálást idővel felváltotta a pártütés, ami felemésztette az egyesület – elsősorban morális – tartalékait; olyannyira, hogy az a viszálykodást máig nem heverte ki. „Ti húszan egy nemzetért” – hirdette egykor a felejthetetlen felirat a Vákár Lajos Jégcsarnokban, ma – remélhetőleg csak átmeneti állapotként – egy-egy sportklubos mez hirdeti a csíki jégkorong dicsőségét szerte a Kárpát-medencében.
Attól persze nem kell tartani, hogy Dunaszerdahelyen a DAC mellett másik futballklub kezdi meg a működését, de Erdélyben az első osztályba vágyó, sőt annak elérését elvárásként megcélzó sepsiszentgyörgyi OSK-nak éppenséggel kerülhet riválisa akár a Székelyföldön is. E klubok persze magukra vonhatják a többségi nemzet gyanakvó tekintetét, de ha a spanyol bajnokságban szereplő Athletic Bilbao a mai napig megteheti, hogy csupán baszk játékosokat foglalkoztat, akkor nem ördögtől való ötlet, hogy hasonló szellemiségű csapat működjön Székelyföldön, a Csallóközben vagy akár, ki tudja, idővel Délvidéken, esetleg éppen Kárpátalján.
E klubok szép lassan a magyar sportélet szerves részévé válhatnak, ennek előjeleként a DAC-nak amellett, hogy László Csaba a vezetőedzője, két magyarországi játékosa is van Vida Kristopher és Kocsis Gergő személyében; bizonyítva, hogy nem csak az elszívó hatás érvényesül.
Határon túl, miként a társadalmi lét minden területén, a felelősség hatványozódik. Mi is ebben a szellemben szándékozunk szerkeszteni írásainkat. Nem esünk a nemzeti romantika gyakran csábító kizárólagos csapdájába, nem csupán a szépről és a jóról számolunk be, hanem a gondokról és a bajokról is. Ám mindvégig szem előtt tartva azt, amit magyar szurkolók Szentgyörgytől Szerdahelyig, Visktől Alsólendváig könnyes tekintettel énekelnek: mi egy vérből valók vagyunk. Avagy a sportból vett szóhasználattal élve: közös pályánk a Kárpát-medence.