Először is, visszamenőleges hatállyal is mentsük fel a női szakágat mindenféle diszkriminatív minősítés alól; 2000-ben, Sydney-ben az olimpián hat-, 2003-ban, Zágrábban a világbajnokságon hétgólos vezetés után kapott ki válogatottunk a fináléban, és az általános ítélet mindkétszer úgy szólt: erre csak a lányok képesek. Hát nem. Nagyon nem. A veszprémi fiúk – mit fiúk, meglett, rutinos, emberhegy méretű férfiak – a 46. percben 28-19-re vezettek, ám az 57.-ben már 28-28-ra álltak, és csak Alilovic kapus bravúrjai mentették döntetlenre a rendes játékidőt. (Mint ismert, végül hosszabbítás után, büntetőlövésekkel dőlt el a kupa sorsa.) Ám ha valaki azt hiszi, példátlan, ami történt, ez is tévedés: éppen a Veszprém utazott 1998 februárjában 33-28-as előnnyel a BL negyeddöntőjére Barcelonába, ahol a második félidő elején öt – azaz összesítésben tíz – góllal elhúzott, de a Barca húsz perc alatt tízet vert rá, 32-27-re fordított, és több idegenben lőtt góljával továbbjutott.
A fenti három trauma annyiban mégis különbözött a mostanitól, hogy egyik ellenfél sem volt földbe döngölve – de vasárnap a Kielce igen! A találkozó utáni sajtótájékoztatón ezt erősítette meg a lengyelek egyik nyerő embere, Tobias Reichmann is: „A Veszprém uralta a meccset, de aztán valami elromlott a játékában, mi pedig elkezdtünk nagyon jól játszani.” Valóban, az időrend lényeges, és először azt történt, hogy „valami elromlott a Veszprém játékában”. De mi és miért? Xavi Sabaté vezetőedző erre szinte kívülállóként jegyezte meg: „45 percig nagyon jól játszottunk, de aztán a támadójátékunkban semmi sem működött. Emiatt veszítettük el ezt a mérkőzést az utolsó 15 percben, hiába védtek jól a kapusaink. Egy meccs 60 percig tart.” Csakhogy a tréner az, aki cserél, akinek a vészhelyzetet elsőként kell észlelnie és arra reagálnia, de ezúttal sem ez, sem az nem sikerült. Természetes, hogy a helyettes nélkül két nap alatt két csatát elöl-hátul vállaló Nagy László már-már az életéért küzdött, de hogy miért nem lehetett alkalmanként két jobbkezes átlövővel támadni, miközben az oroszok így nyertek két olimpiát, az rejtély.
Annak idején Mocsai Lajos dirigálta a sydney-i és zágrábi vesztes női válogatottat is, ezért Kölnből hazafelé őt is megkérdeztem: gondolta volna, hogy a fiúkkal is megeshet ilyesmi? „Hát persze. De akik eddig azt mondták, hogy ez csak női csapattal fordulhat elő, azok most úgy gondolják, hogy a veszprémi fiúk is női mezt öltöttek? Másról van szó. A mieink már azt hitték, megvan a meccs, fel nem vetődött senkiben, hogy ezt még el is lehet veszíteni, amikor aztán kiderült, hogy mégis, már senki sem tudott újra felpörögni, azért sem, mert a kulcsemberek nagyon fáradtak voltak.” Mikler Roland kapus az egyik közösségi oldalon szemléletes képpel támasztotta ezt alá: „Amikor kicsik voltunk, Imre Vilmos edzőnk mindig azt sulykolta belénk, hogy a döglött oroszlánba is bele kell rúgni még egyet, hogy meggyőződjünk róla, biztosan megdöglött-e. Mi ezt sajnos nem tettük meg! Felkelt az oroszlán, és elharapta a torkunkat.”
Ami még felmérhetetlenül mély nyomokat hagyott. Kálomista Gábor, a klub társelnöke első nekikeseredésében bejelentette lemondását, ami többek szerint felülvizsgálandó, nyilván mérlegre kerül mások munkája is. Hiszen soha vissza nem térő esély veszett el. Mert bár az MVM Veszprém nyerhet még BL-t, de hogy a döntő 46. percében soha többé nem vezet majd kilenc góllal, arra nagy tételben fogadnánk. Tehát az ideinél csak nehezebb lesz, és sajnos most sem sikerült.