Mire a mieink melegíteni indultak, már a feje tetejére állt a fél vb. Csoportunkban a lengyelek 33-30-ra legyőzték a szárnyaszegett, talán túlértékelt svédeket, a velünk egy ágon lévő, trieri hatosban pedig a szlovénok 24-23-ra legyűrték a favoritnak hitt franciákat. A nyitónap délutánjára ismét kiderült, hogy különösen a női tornákon teljesen felesleges számolgatni, csoportnegyedikként is el lehet jutni a csúcsra, elsőként is fejest lehet ugrani a mélybe.
Estére e fenti állítás első fele vigaszt jelenthetett, a másodiknak a veszélye viszont már nem fenyegetett, mert együttesünk simán kikapott a norvégoktól. Pedig azt reméltük, ha valamikor, leginkább a rajton lehet elcsípni őket, de ezúttal mintha nekik jelentett volna komolyabb ingert a mérkőzés. Az egy héttel korábban, a Möbelringen-kupán 55 percig látott magyar produkció miatt kapcsolhattak azonnal harci sebességre, és az ajándék labdákra épülő lerohanásaikkal átszáguldottak életfunkciókat is alig mutató csapatunkon.
A 21-11-es félidő – a kritikusok kedvenc szófordulatával élve – a „történelmi vereség” rémét is felvillantotta, de a 2010. decemberi, lillehammeri 34-13-as „mészárlás” nem ismétlődött meg. Fordulás után Janurik Kinga bravúrjai, az összeállt védekezés, elöl pedig Háfra Noémi vagány játéka és négy gólja elfogadhatóvá, 30-22-vé kozmetikázták a végeredményt. Némi akasztófahumorral azt is mondhatjuk, a forma felfelé ívelt, válogatottunk az első felvonást súlyosan elveszítette, a szünetet döntetlenre hozta, a második harminc percet kettővel megnyerte.
Kim Rasmussen szövetségi kapitány persze nem tréfás kedvében értékelt: „Az első félidőben minden rosszul sült el, védekezésben és támadásban is az ellenkezőjét csináltuk, mint amit terveztünk, minden védekezési és támadási szituációban hibázott valaki közülünk, ezt pedig nem bírtuk el, ugyanakkor muszáj a pozitív dolgokból tovább építkeznünk. Szünet után küzdöttünk, harcoltunk, nincs más választásunk, mint ebből kiindulni, hiszen húsz óra múlva Svédország ellen játszunk.”
Ami persze messze nem volt játék, különösen úgy, hogy a csehek a lengyelek feletti 29-25-tel még inkább összekuszálták a szálakat. Más baját természetesen nem vették magukra a lányok, a sajátjukon pedig azzal segítettek, hogy most kezdettől védekeztek, gyötörték a beállóst is, rendesen. A szombati 11-21-es félidőhöz képest a vasárnapi 11-11 pontosan megmutatta, hol történt változás, mindkét fél azzal a jogos meggyőződéssel vonulhatott szünetre, hogy ez a meccs nyerhető.
Igaz, ebből adódóan veszíthető is volt. Számunkra azért, mert egyre inkább „elfogytunk” erőben és ötletben; beállósaink eltűntek a svéd falban, és ez a társak helyzetét is végig roppantul nehezítette. A másodszor is csurig telt ház – ez itt németes precizitással 3620 nézőt jelent – magyar szurkolástól volt hangos, de ha a „harcoljatok!” rigmus zúg, az nem sok jót jelent. Bíró Blanka tartotta a lelket a többiekben és az eredményt, amíg tudta, majd a 25-22-es vereség után azt mondta: „Nagyon akartuk ezt a két pontot, hiába, de nem adjuk fel, mostantól hatot kell szereznünk.”
Túl sok további biztatót pillanatnyilag nehéz állítani, de három egyszerű mondatra azért futja. Ma szünnap következik. Holnap az argentinok elleni meccs jön. És nem futballban.
B csoport, eredmények. Szombat: Csehország–Argentína 28-22, Lengyelország–Svédország 33-30, Norvégia–Magyarország 30-22. Vasárnap: Csehország–Lengyelország 29-25, Svédország–Magyarország 25-22, Norvégia–Argentína lapzárta után.