– A teljesség igénye nélkül egykori játékostársai közül Pálinger Katalin a szövetség alelnöke, Radulovics Bojana elnökségi tag, Mátéfi Eszter, amint befejezte a játékot, egyből edzőnek állt, Siti Bea Kim Rasmussen segédedzője, Tóth Tímea az M4 szakértője, a többi fradista pedig – Kökény Bea, Pádár Ildi, Szarka Éva, a Fiedler nővérek – kis túlzással mind találtak és kaptak feladatot pályafutásuk végeztével a klubnál. Ön miért került ki a fő sodorvonalból?
– A játékos-pályafutásom végeztével én is dolgoztam edzőként. Ifjabb Nádori Pállal megalapítottuk a Szent István Gimnázium kézilabdacsapatát, a középfokú tanintézetek világbajnokságán Portugáliában harmadik lett a csapatom, majd Pestlőrincen és Gyálon az oktatási intézményekben népszerűsítettem a kézilabdát. Ám a szervezés, a hátország építése jobban érdekelt az edzői munkánál. Pesten egy idő után sehogy sem akart megtalálni igazán fontos feladat, igaz, az akkori lehetőségeket össze sem lehet vetni a maiakkal. Gondoltunk egy nagyot a párommal, Kőszegre költöztünk, s a mai napig ott élünk. Ám ha találkozom a régi társakkal és a szurkolókkal, akkor nem megyek át az út túloldalára.
– Idővel a Vas Megyei Kézilabda-szövetség elnökévé avanzsált, majd 2015-ben „országos” elnöknek jelentkezett. Annak jeleként, hogy a vasi feladatok mégsem elégítik ki?
– Ez így nem igaz. Vas megye valóban nem mondható kiemelt bázisnak a magyar kézilabda térképén. Talán ezért is vonzott a feladat, hogy mit lehet ebből kihozni. Megháromszoroztuk az igazolt játékosok számát, csarnokot húztunk fel Szombathelyen és Répcelakon. Éppen azért jelentkeztem elnöknek, hogy elősegítsem a kézilabda szempontjából hátrányosabb régiók felzárkóztatását. Nem éltem meg súlyos kudarcként, hogy a tagság Kocsis Mátét választotta meg. Az elnök úrral kimondottan jó a kapcsolatom, nem rajta múlik, hogy a kézilabda nem képes megismételni a korábbi sikereket.
– Hanem kin és min?
– Mindenki tudja és látja, túl sok a légiós a magyar klubcsapatokban. Ennek egyenes következménye, hogy a magyar játékosok nem játszanak rendszeresen hatvan percet a csapatukban. Ne csodálkozzunk azon, hogy a válogatottban nehezen tudnak vezérszerepet betölteni. A légiósáradattal ma már adottságként kell számolni, mert néhány tehetséges fiatal beépítése érdekében mindenekelőtt a Győr és a Veszprém nem fogja kockáztatni a nemzetközi sikereket. Akkor kellett volna lépni, amikor még lehetett.
– S a kialakult helyzetben mi a teendő?
– Az utánpótlást kell erősíteni. Ez csak a források észszerűbb felhasználásával lehetséges. Mi például Vas megyében fillérekből rakunk össze szép programokat, máshol viszont vagyonok sem hasznosulnak.
– Részese volt a női kézilabdázás legutóbbi arany korszakának, amely inkább ezüst korszak volt. Kísérti még az elvesztett 2000-es olimpiai és a 2003-as világbajnoki döntő?
– Hullottak bánat- és örömkönnyek egyaránt. Akkoriban azt mondogatták, megnyert mérkőzés elvesztésére csak nők képesek. Aztán a Veszprém megmutatta, hogy a férfiak is… Büszke vagyok arra, amit elértünk. Amíg azokat az eredményeket nem sikerül felülmúlni, másfél évtized múltán borongás helyett kéretik nekünk kezitcsókolommal köszönni… Ez a másik hibánk, a múlton való rágódás. Emlékszem, juniorként idegenben jól elvertük a dánokat, s elhűlve láttuk, hogy egy órával a mérkőzés után ők már kedélyesen söröznek. Rémálmok kergetése helyett túl kell lépni a kudarcokon.
– Mit vár az utódoktól a nekünk ma kezdődő világbajnokságon?
– Tisztes helytállást. Konkrét eredményt nehéz lenne megfogalmazni, de azt gondolom, a magyar válogatott nem vághat neki másként egyetlen világversenynek sem, mint hogy érmet szerezzen vagy legalábbis a dobogó közelében végezzen.