„Mit írhatnék… Nem volt jó nap, benne volt a pakliban ez az eredmény is. Rengeteg munka van mögöttem, hittel, akarattal, szeretettel csináltam végig ezt a felkészülést is, sajnálom, hogy ez lett az eredménye.” Másfél hónapon át őriztem ezt az üzenetet a telefonom memóriájában. Azon melegében nem éreztem szükségét, hogy közöljem, mert a a kajak-kenuban akkor áradó hírfolyam elsodorta volna, arra a pillanatra tartogattam, amikor kicsit megáll az idő.
Tegnap megállt. Kovács Katalin bejelentette, hogy befejezi a versenyzői pályafutását. Nincs ebben semmi szenzáció, a neki sikertelenül végződött második válogató után nyílt titokként kezelhettük, hogy egy korszak lezárult nemcsak az ő életében, hanem a magyar, sőt a nemzetközi kajak-kenu történetében is. Érthető, hogy a csalódás pillanatában nem akarta megosztani az érzéseit, a gondolatait a nyilvánossággal, ki sem evezett a partra, hosszú levezetésre indult, harminc, de legalábbis az utolsó két év felgyülemlett feszültségét kellett kiadnia magából. Másnapra azonban már összeszedte magát, és – miként idéztem – emelkedetten értékelte a versenyt, a balul elsült visszatérést, az elszalasztott riói szereplést.
A tegnapi hivatalos búcsú alkalmával is ezzel kezdte a visszatekintést a pályafutására, azt bizonyítva, hogy még mindig sajog kicsit ez a seb.
– Bele is vágnék a közepébe… Két évvel ezelőtt, Luca lányom születése után feltöltődve kezdtem meg a felkészülést, hogy kijussak az olimpiára, ami sajnos nem sikerült – itt szünetként először csak egy „jaj” hagyta el a száját. – Az is világossá vált számomra, hogy az én életemben már nem a kajakozás áll az első helyen, hanem a családom, velük szeretnék több időt eltölteni – ám amikor ezt kimondta, bizony már eltörött a mécses. – Az elmúlt időszakban nagyon sokszor hagyta el egy mondat a számat, de csak a kislányomnak, amikor meséltem neki. Ezt a mondatot most nektek is ki fogom mondani: az én pályafutásomnak ezennel itt a vége, fuss el véle!
Ezután, megkönnyebbülve, Kovács Katalin köszönetet mondott mindazoknak, aki segítették, támogatták a pályája során. Nem megfeledkezve a szurkolókról, akik közé immár önmagát is sorolja a háromszoros olimpiai bajnoknő. Hozzátette: – Nagyon várom már az olimpiát, szurkolok a magyar kajakosoknak, kenusoknak, hogy valósítsák meg az álmaikat. Hajrá, hajrá!
Természetesen az is szóba került, mit tartogat számára a jövő. – Ezt a kérdést sohasem szerettem, mert nehéz a jövőn elmélkedni, amíg versenyzőként még motivált vagy. Hogy mennyire szorosan maradok a sport mellett, azt majd az idő eldönti. De ha olyan lehetőség adódik, ami a szívemnek kedves, akkor miért ne. Gyerekként nagyon sokszor jártam táborokban, ahol mindig nagyon jól éreztem magam. Szeretnék ebből valamit visszaadni, ezen dolgozom, remélem, meg tudjuk valósítani – beszélt a céljairól.
Amihez csak azt tehetjük hozzá: ha olyan eltökéltséggel lát munkához, ahogy három évtizeden át kajakozott, akkor nagyon jó soruk lesz az ő szervezésében táborozó magyar gyerekeknek.