Bálint László máig sokat emlegetett gólt rúgott Svájc ellen – még 1981-ben, a Luzernben 2-2-re végződött világbajnoki selejtezőn. (Sulser kétszer is a hazaiaknak szerzett vezetést, először Bálint egyenlített.) Jellemző, hogy ez a találat – a remek középhátvéd beindult, Törőcsikkel háromszögelt, majd a jobb alsóba helyezett – elevenebben él az emlékeinkben, mint azóta oly sok mérkőzés.
Bálint elsőként igazolhatott hivatalosan külföldre 1979-ben, miként elmondta, neki a játék és az edzések kinti színvonala akkor korántsem jelentett akkora sokkot, mint az őt követő generációk tagjainak. „A magyar válogatott akkoriban az európai élmezőny alsó feléhez tartozott, Svájcba sem remegő lábakkal érkeztünk, hogy csak ki ne kapjunk. A 2-2-es döntetlent se nem sikerként, se nem kudarcként éltük meg, bíztunk benne, hogy a folytatásban kivívjuk a továbbjutást, amit aztán teljesítettünk is” – eleveníti fel a 36 évvel ezelőtt történteket.
Majd, hiába, ő sem bújhat ki a bőréből, a jelen állapotait jellemzi: „Ma azért küzd a válogatott, hogy legalább elérje az európai középmezőnyt, a klubcsapatok pedig még ennél is gyengébben teljesítenek. Miközben van három cseh, két szerb, aztán román, horvát, macedón, mi több, moldvai együttes is az Európa-liga főtábláján, hogy a BL-ről szót se említsünk, magyar egy sem. Egyszerűen érthetetlen, hogyan süllyedt ilyen mélyre a magyar futball.”
Kérdezni sem kell, ahogy mondani szokás, nyomdakészen folytatja a helyzetelemzést: „Mai eszemmel azt mondom, túl korán adatott meg, hogy szövetségi kapitány lehettem 1988-ban, valószínűleg célravezetőbb lett volna még tanulni, kivárni. A kezdeti kudarcok elvették a kedvemet, sok döntéssel nem is értettem egyet, ezért 1991-ben hátat fordítottam a labdarúgásnak, s a civil szférában próbáltam egzisztenciát teremteni. Ám ez csupán az én történetem. Hol vannak a többiek a mi generációnkból, majd a bennünket követőből? Hol van Détári, Bognár Gyuri, Garaba vagy Disztl Laci, akit éppen most menesztettek Siófokról? Alig-alig egy-egy ember. Pedig bennünket nem is kimondatlanul azzal engedtek ki külföldre, hogy hozzuk haza és adjuk át a megszerzett tudást. Az itthoni közeg azonban idegenkedve fogadott, sőt inkább kirekesztett minket. Ez kétségtelenül az egyik oka a hihetetlen mértékű hanyatlásnak.”
Bálint László, noha rendszeres vendég egykori klubja, a Ferencváros, valamint a válogatott mérkőzésein, 69 évesen már nem vágyik szerepre, miként mondja, nem is várhatja el, hogy ennyi év után körbeudvarolják valamilyen tisztséggel, de ettől a jelen helyzettel roppant elégedetlen.
„Ma már van infrastruktúra, van pénz, a számlát ideje lenne törleszteni” – jelenti ki.
Sokan gondolkoznak hozzá hasonlóan.