Az első trauma az 1924-es olimpián – a sportág első valódi világversenyén – az ,,egyiptomi csapás”, már-már biblikus hangzású elnevezést kapta, hiszen a végső győzelemre is esélyesnek tartott csapatunk 3-0-ra alulmaradt a futballt alapfokon művelő arabokkal szemben, akik a következő körben 5-0-s verést kaptak a svédektől. E sokk vezetett aztán hazánkban 1926-ban a profizmus bevezetéséhez, és a következő évtizedekben inkább a ,,bárkit legyőzhetünk” érvényesült a ,,bárkitől kikaphatunk” helyett.
Elképesztő hullámzásra azért a hőskorban is akadt példa: az albánok ellen, Tiranában 1948-ban 0-0-ra mentek Puskásék, aztán 1950-ben, Budapesten 12-0-lal tömték ki a balkániakat. Barátságos meccsen persze belefért egy-egy ilyen léha pontvesztés, de ennél sokkal súlyosabb következményekkel járt, hogy az 1974-es vb-re selejtezve Benéék csupán 2-0-ra és 3-0-ra verték Máltát. Pedig ötöt-hatot simán rúghattak volna, mármint meccsenként, így viszont azzal estek ki, hogy miközben a magyar, osztrák, svéd körből mindenki 4-4 ponttal jött ki, a mieink összgólkülönbsége volt a leggyengébb. Azaz ama emblematikus, svédek elleni 3-3 is bocsánatos bűn lett volna, ha a fiúk úgy megszórják Máltát, ahogy tudják. Az 1990-es vb kvalifikációs sorozatában aztán már szó sem lehetett gólzáporról, idegenben 2-2-vel, itthon 1-1-gyel guggolt le együttesünk riválisa mellé, amelynek mindhárom gólját Carmel Busuttil szerezte. A 2006. októberi, 2-1-es vereség alkalmával pedig André Schembri, a Ferencváros későbbi csatára duplázott, és fosztotta meg ezzel állásától Bozsik Péter szövetségi kapitányt.
Egyéb szigetlakókkal is többször meggyűlt a bajunk. Nyilasiék például 1984 őszén a tündökletes rotterdami 2-1-es diadal után Cipruson is ilyen különbségű győzelmet szenvedtek ki, Nyíl az utolsó percben gyötörte be a győztes találatot. Izland 1992 és ’95 között három kvalifikációs összecsapáson múlta felül a magyar válogatottat, ami akkoriban még felért három becsületsértéssel, manapság azonban már szinte papírforma eredménynek számítana. Nem úgy az 1999. szeptemberi, vaduzi 0-0 Liechtenstein ellen. Három évvel később abba rokkantunk átmenetileg bele, hogy a kaunasi 6-1 után a Népstadionból 1-1-gyel engedték el a fiúk a litvánokat; érzékeny lelkek ne nézzék vissza a baltiak egyenlítő gólját.
A kicsik persze nemcsak a magyarok ellen feszegetik határaikat: a jelenlegi selejtezősorozatban csupán két alakulat áll pont nélkül, Andorra és Gibraltár, de San Marino 1, Málta 2, Liechtenstein pedig egyenesen 5 pontot gyűjtött. A feröeriek meg hatot, és nem is akárhogyan – oda-vissza verték a görögöket. Az a hat hét is lehetne, ha Dibusz Dénes nem kezdi döbbenetes reflexmozdulattal egy hét híján egy esztendeje az 1-0-s vendégsikerrel zárult tórshavni találkozót.
Feröer a maga nem egészen ötvenezer lakosával pedig elmarad Érdtől, és a bulvársajtó lelkendezve sorolja, hogy az egyik játékos civilben villanyszerelő, a másik ,,óvóbácsi”, a harmadik útépítő. Csakhogy hajlamosak vagyunk elfelejteni: aki hobbiból focizik, az képes egy bedobásért is összetörni magát, mert az ember a szabadidejét, a kedvenc foglalatosságát nem lazsálja el. Inkább a munkáját, ha úgy érzi, hogy az úgyis menni fog.
Ettől kell Dzsudzsákéknak óvakodniuk. Mert bár Feröer magyarul annyit tesz, Juh-szigetek, de a törpeállamot nem csak birkák lakják, és nem csak azok harapnak.