„A téli olympia immár ízelítőt adott a hagyományos német szervezettségből, vendégszeretetből és a 28 nemzetből összeverődött olympiai gyülekezet feledhetetlen emlékekkel távozott a bajor hegyekből. Garmischban nem volt politika, nem volt országhatár, gyűlölködés, a kultúra szeretetében, a derűsebb jövő reményében, testvéri szeretetben egyesült a világ” – írja Mező Ferenc az 1936-os kiadású Olympiai kalauz című könyvében, vagyis közvetlenül a játékok után. S bizony kikerekedett szemekkel olvashatjuk annak az egyébként zsidó származású, Grünwald néven született sporttudósnak a sorait, aki 1928-ban, Amszterdamban éppen az Az olimpiai játékok története című munkájával nyert aranyat a művészeti versenyeken. (Mező 1948 és 1961 között a NOB tagja is volt.) A Bajor-Alpokban megbújó Garmisch-Partenkirchenben feledhetetlen emlékekben kétségkívül nem volt hiány, és a német szervezettséget illetően sem érhette szó a ház elejét. Mást ne mondjunk, amikor a sístadionban Adolf Hitler hivatalosan megnyitotta az olimpiát, a horogkeresztes zászlók erdejében több mint hatezer SS- és SA-katona parádézott.
Még fél év sem telt el azóta, hogy a nemzetiszocialisták a nürnbergi törvényekkel intézményesítették a Harmadik Birodalom antiszemita ideológiáját, ezt azonban két hétre „felfüggesztették”. Így például az olimpia helyszínein a zsidókat bizonyos helyekről kitiltó feliratokat is eltüntették. Biztos ami biztos, külföldi fotósok azonban nem dolgozhattak, Joseph Goebbels ügyelt a részletekre. A hírhedt propagandaminiszter volt az, aki meggyőzte az eleinte vonakodó Hitlert az olimpiarendezésben rejlő lehetőségekről. A németek igazából fél év múlva a berlini nyári olimpia tető alá hozásával akarták megmutatni a nagyságukat, a téli játékok ehhez afféle felvezetést jelentettek.
A pénzt már itt sem sajnálták a minden igényt kielégítő lebonyolításra. A még 1921-ben felhúzott síugrósánc új, 40 ezer fős befogadóképességű lelátót kapott, de a versenyeket a hegyoldalról kétszer ennyien is megtekinthették. Új sípályákat és csarnokokat építettek, s korszerűsítették az infrastruktúrát, amire szükség is volt, mert az olimpiára – amelyen akkor még csak 17 számban osztottak érmeket – a helyszíneken kerek egymillióan voltak kíváncsiak. A 28 ország 646 sportolója között a norvég Ivar Ballangrud bizonyult a legeredményesebbnek, aki a gyorskorcsolyázás négy számában három aranyat és egy ezüstöt szerzett. A legnagyobb sztár mégsem ő, hanem honfitársnője, a műkorcsolyázó Sonja Henie volt, Hitler kedvence harmadik olimpiai aranyát vághatta zsebre, majd Hollywood ünnepelt filmcsillaga lett.
A jégről nekünk is jutott egy bronz. Páros műkorcsolyázásban a Szollás László, Rotter Emília duó ugyanúgy harmadikként zárt, miként négy évvel korábban Lake Placidben. Négyszeres világbajnokként előrébb is végezhettek volna, de a nemzetiszocialista rendszernek kellettek a sportsikerek: a horogkeresztes zászlók alatt a falakat a Maxie Herber, Ernst Baier kettős plakátjai borították, és a németeknek igencsak lejtett a hazai pálya. Rotterék elé még behozták az osztrákokat is, amihez adalék lehet a következő történet. Még mielőtt a versenyzők Berlinből elutaztak volna az olimpia színhelyére, az egyik pontozó feltűnően kereste a magyar páros társaságát, és javasolta, hogy ebédeljenek együtt. Az étteremben aztán látványosan benyúlt a belső zsebébe, kivett onnan egy arany cigarettatárcát, és elújságolta, hogy ezt most kapta ajándékba. Amire Rotter Emília, értve az utalást, ekképpen reagált: „Hát, tőlünk nem kapsz semmit!” A pontozó aligha ezt a választ várta, és a mieink ezután sok jóra nem számíthattak tőle… Rotter Emíliát azonban az olimpiai arany hiányánál élete végéig sokkal inkább az nyomasztotta, hogy kezet fogott Hitlerrel. Erről nyilvánosan soha nem beszélt, és családi körben is csak évekkel később.
Az olimpia éremtáblázatán a norvégok végeztek az élen hét aranyéremmel, de utánuk már a németek következtek három első hellyel, és ez is jó propaganda volt a házigazdának. A derűs jövőt azonban hiába várta a világ.