Távozásával végképp lezárult egy felejthetetlen – a jelen magyar labdarúgásának sivárságával összevetve már-már mesebelinek tűnő – korszak, amely már csak a futballtörténeti könyvek oldalain, sárguló filmkockákon, s az idő múlásával egyre jobban kiszínezett anekdotákban, vendéglői asztaloknál, a vasárnapi ebédnél elmesélt sztorikban él tovább.
A klubhűség két lábon járó példaképe – tízéves korától 1961-es visszavonulásáig csak a Csepelben futballozott – sokat betegeskedett, s szeretett felesége, Ibolya néni márciusi halála óta már maga is tehernek érezte az életet. Négy hónapja bevitték a Dél-pesti Kórház csepeli részlegébe, ahol fia rendszeresen látogatta, s még tegnap reggel is bement hozzá megborotválni. Miután hazament, értesítették telefonon a tragikus hírről.
Minden idők egyik legjobb magyar jobbszélsője – nem más, mint a vetélytárs, s rövid ideig csepeli klubtárs Czibor nevezte annak – mindössze 12 alkalommal szerepelt a válogatottban 1953 és 1959 között, s azért csak ennyiszer, mert a nagynénje szakácsként 1938-ban kiment dolgozni Angliába, a háború kitörésekor internálták, s végleg ott ragadt. Mindez a Rákosi-érában disszidálásnak számított, s Tóth II addig nem hagyhatta el az országot, amíg a fia meg nem született (akivel sakkban lehetett tartani.)
Tóth II. életében másodszor Anglia ellen volt válogatott a Népstadionban 1954. május 23-án, s a csodálatos 7:1-es győzelem közben ő szerezte az ötödik gólunkat. A svájci világbajnokságon játszott a németek ellen Bázelben, a 8:3 alkalmával szintén betalált, majd a brazilok elleni negyeddöntőben (4:2) is a pályán volt, amíg le nem rúgták. Így az elődöntőt, majd a döntőt sérülten csak a lelátóról nézhette, ugyancsak Czibor mondta róla, hogyha játszik a fináléban, nem veszítjük el a meccset 3:2-re.
Egy másik pályatárs, a kilencvenéves Raduly József, a Vasas jobbszélsője szerint is fantasztikus labdarúgó volt, páratlanul sportszerű, akit életében egyszer sem állítottak ki. „Ha nem annyira szerény, visszahúzódó, sokkal többet beszéltek, írtak volna róla” – állítja Tóth II.-ről a legidősebb élő magyar válogatott futballista.
Tóth II. József 1953-ban kapott lakást a Völgy utcában, a csepeli stadiontól egypercnyire, s haláláig ott élt, egyre romló egészségi állapotban. Legbecsesebb értéktárgyát, a világbajnoki ezüstérmet tizenkét éve kölcsönadta egy csepeli földijének, aki „elfelejtette” visszaadni. A feledékeny szomszéd lelkiismerete talán most, a gyász keserű pillanataiban felébred…