Nyolcvanegy éves. Jó fizikai állapotban, korához képest már-már illetlen fájdalommentességben éli az életét, nemrég szinte méltatlankodva panaszolta, hogy mintha érezni kezdené a jobb térdét. De mindjárt magyarázatot is talált rá. Persze nem a nyolcvanegy betöltött esztendőt: „Ha te tudnád, fiam, mennyit rúgták ezt a térdet…”
Mert hát átfutballozta a fél életét a helyi harmadosztályú csapatban, rúgta a gólokat számolatlanul, az a típusú robbanékony, apró csatár volt, aki öt méteren hatot vert az ellenfél védőjére. Meg az is, akitől állítólag csak örökölni lehetett a labdát, de hát elég nehéz gólt lőni, ha nincs az embernél a labda. Meg az is ő volt, aki soha nem hagyta el a székelyföldi várost, pedig a máramarosszigetiek egy vasúti vagon első osztályú fenyődeszkát kínáltak, ha a továbbiakban az ő másodosztályú csapatukban rúgja a gólokat.
Maradt, s még éveken át ugrottak talpra a kisvárosi stadionban, ha a hatalmas védők sűrűjében megvillant az apró tízes. Mert természetesen tízessel a hátán játszott, mint élete nagy ideálja, Puskás. Mindentudó kamaszkorom Cruyffjának bűvöletében persze sokszor kétségbe vontam e feltétlen imádat megalapozottságát, honnan ez a magabiztosság, vetettem szembe vele, egy-két alkalommal láthatta szakadozott filmeken. Ilyenkor többnyire felkapta a vizet, én meg titkon élveztem az újabb provokációm sikerét.
Egy ideje közös utat tervezgetünk. Fejébe vette, hogy virágot visz az Aranycsapat tagjainak sírjára. Örülök neki, jó, ha tervezget, ha céljai vannak, ha életét nem szorítja be a sportcsatornákon sugárzott meccsek, a kiskert megművelése és a különböző kórusokban való részvétel háromszögébe.
Az olimpia rendezésének híre újabb érvet szolgáltatott a minél hosszabb élethez. Kiszámoltuk, hogy 2024-ben nyolcvannyolc éves lesz, s ha a jobb térde nem rakoncátlankodik különösebben, eljuthatna egy-két olimpiai versenyre is. Sőt, az ügy érdekében azt is elkezdte tervezgetni, hogy immár nemcsak évi egy alkalommal menne el általános fizikoterápiai „restaurálásra”. Azt is felvetette, hogy minél hamarabb utána kellene nézni, vajon árusítják-e már a nyugdíjasjegyeket.
Így tervezgettük közösen a jövőt. Az olimpiaellenes aláírásgyűjtés – ő már csak így kezelte… – aggasztotta egy kicsit, de olyan Magyarországon nem fordulhat elő, hogy ne akarjanak olimpiát rendezni, nyugtatgatott engem is. Nem fárasztottam háttérmagyarázatokkal, talán magamat is kímélni akartam tőle, no meg mi tagadás, nagyjából hasonló véleményen voltam.
A döntés utáni első beszélgetésre közel két napon át készültem. Nem akartam én magyarázni neki, amit magam sem értettem. Nem is igényelte volna, hiszen neki mindig is a megfellebbezhetetlen felsőfok volt és marad az anyaország. Ő az a típus, akitől egyetlen munkahelyet sem kell félteni – és nemcsak előrehaladott korából adódóan –, egyetlen forintnyi egészségbiztosítást sem. Ő az, aki csak szeret, érdek nélkül, önzetlenül, és aki végérvényesen viszontszeretve érzi magát, mióta visszakaphatta az állampolgárságát.
Nem készíttetett magának az alkalomra vadonatúj bocskait, egyetlen hivatalos fénykép árulkodik csak a pillanatról. Viszont egy szülő vagy gyermek aggódásával követi a különböző tévécsatornákon a magyarországi történéseket, miközben egyetlen dolog érdekli: hogy jó legyen, hogy béke legyen, hogy büszke maradhasson arra az országra.
Mindig vidám tekintetén most némi borút véltem felfedezni. Nem kérdezte, hogyan történhetett, már megbocsátotta az országnak, mint egy gyermeknek ezt a butaságot. Újra elmesélte a korábban sokszor hallott történetet, amikor nagyváradi diákként várt a hazafelé tartó vonatra, amely meg is érkezett, de nem indult tovább.
Egészen addig, míg be nem fejeződött az 1954-es futball-világbajnokság magyar–uruguayi elődöntője. A váradi állomáson a hangosbemondón szólt Szepesi közvetítése, az emberek kővé dermedve várták a meccs végét, a győzelmet, amely közös volt, még akkor is, ha néhány kilométerrel odébb végérvényesen elválasztónak szánt határt húzott a történelem.
Azt mondta: „Fiam, amikor megyünk a sírokhoz, vigyünk egy szál virágot egy olyan helyszínre is, ahol olimpiát rendeztek volna. Te meg figyelj erősen, hogy elmesélhesd az olimpiát, amelyet akkor rendeznek majd, amikor én már nem leszek. Elvégre újságíróféle lennél, vagy mi.”