– Azt olvastam az egyik méltatásban, hogy a Videoton történetének legjobb labdarúgóját ünnepeljük éppen. Egyetért ezzel?
– Beleborzongok, amikor ilyeneket hallok. Természetesen nagyon jólesik, még ha tudom is, hogy akadt a Vidiben több nagyszerű futballista, ugyanakkor nagyon sokat tettem ezért a minősítésért. Mindig hű maradtam a klubhoz, a futball és a labda iránt érzett imádat és alázat végigkísérte az egész életemet.
– A fővárosban, a Fradi-pályához és az MTK-hoz is közeli Pongrácz-telepen nőtt fel. Miért az MTK-t választotta, miért nem a sokkal népszerűbb Ferencvárost?
– Éppen ezért: a Fradiban rengetegen akartak játszani, úgy éreztem, hogy az MTK-nál több esélyem lesz érvényesülni. A hatvanas években ott is klasszisok játszottak, óriási megtiszteltetés volt Hidegkuti Nándornak vagy Sándor Csikarnak labdát szedni. Ugyanakkor furcsa volt, hogy ebben a fradista apám nem akart befolyásolni, mert amúgy szeretett mindenbe beleszólni, még azt is megszabta, hányas számmal a hátamon játsszak. Nagy megtiszteltetés volt, hogy eljutottam a felnőttcsapatig.
– Nagyon csalódott volt, amikor megtudta, hogy kölcsönadják Székesfehérvárra a Videoton elődjének, a VT Vasasnak?
– Nagyon! Azt mondták, hogy erősödnöm kell, ezért küldtek el 1967-ben. Korábban az ifivel éppen a Fradi előtt nyertük meg a bajnokságot, komoly terveim voltak az MTK-nál, szóval nem örültem a döntésnek. Aztán kiderült, hogy a legjobbat tették velem. Fehérváron sikeresen kezdtem, 1969-ben például az NB IB-ben 34 gólt szereztem, ez alighanem azóta is klubcsúcs. Megházasodtam, kaptam lakást is, szóval nagyszerűen beilleszkedtem.
– Nem is próbálták visszacsábítani a fővárosba?
– Dehogynem, több csapat is hívott, de maradtam. Jól éreztem magamat, ráadásul az akkori szabályok szerint egy évet ki kellett volna hagynom, azt pedig semmiféleképpen sem akartam.
– Akkoriban a budapesti csapatok adták a válogatottak zömét, a vidéki együttesek még csak nem is álmodhattak bajnoki címről. Ez sem vonzotta vissza?
– Nem, mert ezt elfogadtam tényként. A fővárosban játszók jobban szem előtt voltak, de be kell látni, hogy meg is érdemelték a kitüntetett figyelmet. Az Újpest például sorozatban nyerte a bajnoki címeket, hogyan lehetett volna elvitatni Fazekas, Zámbó, Dunai Anti és a többiek válogatottságának a jogosságát? Az akkori szövetségi kapitányok, Baróti Lajos és Illovszky Rudolf érthetően az Újpestre és a Vasasra építették a válogatottat, én pedig büszke vagyok, hogy Fehérvárról is be tudtam kerülni a keretbe többször is.
– Nem is kevesli a nyolc válogatottságot?
– Jó lett volna többször is pályára lépni, több meccset is a kispadon töltöttem, ha a mai módi szerint az utolsó percekre be-becserélnek, tarthatnék a duplájánál is, bár igaz, így nem lenne túl nagy dicsőség. Azt mondom, ennyi volt a reális abban az igen erős mezőnyben.
– Ezek szerint nincs is hiányérzete?
– Van, 1976-ban nekünk kellett volna megnyernünk a bajnokságot. A Fradi elleni, döntő jelentőségű mérkőzésen a játékvezető vette el tőlünk a győzelmet. A ferencvárosiak később elmondták, hogy több meccset is megvettek, de nem csaphatjuk be magunkat, mi is hibásak voltunk, amiért muszáj volt beérnünk az ezüstéremmel. Olykor nem kellően összpontosítva hullajtottunk el megszerezhető pontokat, és ez megbosszulta magát.
– A játékoskarrierje után játékvezetőként is eljutott az élvonalba, de hamar visszavonult. Miért?
– Azt szeretném elfelejteni. Rossz döntés volt azon az úton elindulni, túl becsületes voltam a játékvezetéshez, és nemigen tudtam megfelelni néhány elvárásnak. Lelkileg megviselt, ha kiderült, hogy tévedtem, a múltam miatt több kollégám is irigykedett rám, és a család is nehezen viselte, hogy a hétvégeken nem vagyunk együtt. Ezért végül abbahagytam, és jól tettem.
– Az edzői pálya nem kísértette meg?
– De igen, és nagyon szerettem fiatalokkal foglalkozni. Jó érzés volt átadni azt, amit tudtam a futballról, még óvodásokat is tanítottam.
– Meccsre jár?
– Felcsút nekem már messze van. A fiam olykor elvisz, de nekem nem tetszik, hogy sok a légiós a csapatban, ezért nem is töröm magamat azért, hogy ott legyek a lelátón. Ha kész lesz a fehérvári stadion, talán többször kimegyek, majd meglátjuk.
– Hetvenévesen hogyan tölti a napjait?
– Vegyesen. Ilyenkor be vagyok zárva a panelbe, és várom az áprilist. Akkor októberig kiköltözünk Balatonalmádiba, és ott élvezzük az életet. Tizenegy unokám van, sokat vannak velünk, én pedig boldog vagyok. A napokban én is részt vettem a válogatott játékosok találkozóján. Jó volt feleleveníteni a régi szép emlékeket.