Az úszók (3 arany 2 ezüst, 2 bronz), a kajak-kenusok (3 arany) és a vívók (2 arany, 1 ezüst, 1 bronz) mellé atlétáink egyetlen bronzzal iratkoztak fel az éremtáblára; ám ez roppant értékes harmadik hely: a súlylökő Márton Anita az első számú sportágban – lásd: a sportok királynője – tartotta Magyarországot a térképen.
Messze a címvédéstől
Mindezt csak titkokban remélhettük azután, hogy a kalapácsvetésben címvédőként induló, de már huzamosabb ideje különféle sérülésekkel bajlódó Pars Krisztián fényévekre a csúcsformájától érkezett Rióba. Bizarr, de a Londonban 80,59 méterrel, a 2014-es zürichi Eb-n pedig 82,69-cel győztes szombathelyi versenyző jelenlegi állapotában a 75,28 méter és a hetedik hely is vállalható eredmény. Felettébb bosszantó, hogy az aranyat 78,68-cal is el lehetett vinni, ilyesmi legutóbb az 1984-es Los Angeles-i csonka játékokon esett meg.
Márton Anitának a világranglista alapján az ötödik hely nézett ki, de az idei szabadtéri Eb-n és a fedett pályás vb-n egyaránt ezüstérmes békéscsabai dobó pályafutása során már az ötödik világversenyén javított országos csúcsot – ki, ha nem ő a formaidőzítés nagymestere?! –, és 19,87 méterrel kaparintotta meg a bronzot. Az előző rekord 19,49 volt, szóval nem is csak egy-két centit emelt rajta! Tizenkilenc fős kontingensünkből férfi diszkoszvetésben az elnyűhetetlen, még 2004-ben olimpiai ezüstérmes Kővágó Zoltán a hetedik helyen végzett, és bekerült az első tízbe a női hétpróbázók között egyéni csúccsal nyolcadik Zsivoczky-Farkas Györgyi is. Férfi 110 méter gáton Baji Balázs sajnos nem jutott be a fináléba, pedig ott lett volna a helye. Az Eb-n 13.28 másodperccel szerzett ezüstérmet, az olimpiai döntőhöz 13.41 is elég lett volna. Baji az elődöntőben remekül futott a hetedik gátig, de ott kibillent az egyensúlyából – 13.52 lett az eredménye –, ezen múlott, hogy maradt hiányérzetünk.
Teher alatt összetörve
Cselgáncsban jószerivel csak az maradt. Londonba ugyanúgy nyolc versenyzővel mentünk, mint most, és négy éve lett egy ezüst- (Ungvári Miklós, 66 kg) és egy bronzérmünk (Csernoviczki Éva, 48 kg), továbbá két ötödik helyünk (Karakas Hedvig, 57 kg és Joó Abigél, 78 kg), vagyis tizenhárom olimpiai pontunk. Rióban is két érem és tizenhárom pont volt az elvárás; ebből lett nulla érem, két pont az egy súlycsoporttal feljebb lépett, már 35 éves Ungvári (73 kg) ötödik helye révén. „Ebben a csapatban benne volt három-négy érem, és ha egy kicsit szerencsésebbek vagyunk, valóra is válthattuk volna az álmainkat. A nyolc indulónkból négyen bejutottak a világ legjobb nyolc dzsúdósa közé, ez pedig egy ilyen komoly versengésben jó teljesítménynek mondható. Ne feledjük, Rióban huszonnyolc ország tudott érmet szerezni a sportágunkban” – mondja Tóth László, a magyar szövetség elnöke. A lényeg az utolsó mondatában bújik meg: 28 ország szerzett érmet, nagyon sok, de Magyarország nincs köztük. A többi porhintés.
Csernoviczki – aki a vigaszágon sérülten versenyezve kapott ki –, Karakas és Joó a hetedik helyen végzett súlycsoportjában, vagyis a legjobb nyolc között egy meccset sem nyertek, a végjátékban hat vereséget kellett elkönyvelnünk tőlük. Cselgáncsozóink riói szereplése mindazonáltal nem váratlan, a legutóbbi, asztanai világbajnokságon, amelyen 24 nemzet szerzett érmet, szintén csak öt hetedik helyünk volt. A vezetőség a riói elvárásokkal megpróbált előremenekülni, és nagyon bízott a 22 éves Tóth Krisztiánban. A KSI versenyzője két éve vb-ezüstérmes lett a 90 kg-ban, és kétségkívül súlycsoportja egyik legjobbja. Válogatottunkból egyedül őt emelték ki a legjobb négy között, a világranglista harmadik helyezettjeként érkezett Rióba; ahol azonban bevallottan nem bírta el a nyomást, és a nyolcaddöntőben kiesett. Innen kellene nagyon gyorsan talpra állni neki és a többieknek is; már csak azért is, mert jövőre Budapesten rendezik a vb-t.
Ördögi spirálban
Meglehet, a birkózók előzetesen aláírták volna azt, hogy kétszer olyan eredményesen szerepelnek, mint a cselgáncsozók, és ez éppen így is történt. Ám mindez csupán két ötödik helyet jelent, egyszersmind azt, hogy a sportágban az 1996-os, atlantai olimpia óta először maradtunk érem nélkül. Londonban három is volt, Lőrincz Tamás (kötöttfogás, 66 kg) ezüst-, Módos Péter (kf., 55 kg) és Hatos Gábor (szabadfogás, 74 kg) bronzérmes lett, és Rióba utóbbi kettő nélkül is erős magyar csapat utazott. Az elsőként szőnyegre lépő Bácsi Péter (kf., 75 kg) első három meccsén az ellenfelek jószerivel többet voltak a levegőben, mint a szőnyegen, az FTC versenyzőjében már-már az olimpiai bajnokot láttuk – addig 22 pontot hozott össze, a riválisai rajta egyet sem –, de az elődöntőt, majd a bronzmeccset is elbukta.
Lőrincz Viktor (kf., 85 kg) ötödik helye még nagyobb csapás volt, a kívülállók számára sem kérdéses, hogy a bronzérmet a bírók vették el tőle. A vérlázító csalás óhatatlanul megviselte a bátyját is, ráadásul őt is érthetetlenül intették meg. Lőrincz Tamás kiesése után pedig a döbbent és egyre nyomasztóbb eredménykényszer alá került versenyzőink közül már senki sem tudott kiszállni az ördögi spirálból.
A szikár statisztika: nyolc indulónk összesen húsz mérkőzést birkózott, amiből csak nyolcat nyertünk meg. Kétségkívül akadtak olyan fájó vereségeink is, amelyeket nem foghatunk a bírókra.
Bacsa Péter, a Magyar Birkózószövetség (MBSZ) ügyvezető alelnöke szerint a kötöttfogásúak felkészülése és szőnyegen nyújtott teljesítménye jónak volt mondható, a pont nélkül maradt szabadfogású és női szakág működését azonban új alapokra kell helyezni. A szövetség tegnapi elnökségi ülésén mindenesetre nem hulltak fejek a porba. Abban teljes az egyetértés, hogy sportdiplomáciai fronton is erősítenünk kell; azóta, hogy az MBSZ korábbi elnökét, Hegedüs Csabát 2014-ben kiszavazták a nemzetközi szövetség vezérkarából, alaposan meggyengültek a pozícióink.
Versenyzőuralom
Az elmúlt hatvan évben harmadszor fordult elő, hogy öttusázóinknak érem nélkül kellett hazatérniük olimpiáról. Ha mindez tollaslabdában vagy mountainbike-ban történik, akkor senki sem kapja fel a fejét, de abban a sportágban, amelyben egykor Balczó András, Török Ferenc, Martinek János, Mizsér Attila vagy Fábián László, illetve Vörös Zsuzsa versenyzett, magasan van a mérce. Nos, ezt most leverték a mieink – Kovács Sarolta a 17., Földházi Zsófia a 27., Marosi Ádám a 12., Demeter Bence a 17. helyen végzett, jókora távolságra a dobogótól.
Pedig szinte valamennyiükben megvolt az éremszerzés lehetősége. Kovács három hónappal az olimpia előtt egyéni aranyérmet szerzett a világbajnokságon – az ő esetében egyértelműen a formaidőzítés elszúrásáról beszélhetünk. Földházi Zsófiának a fejében kell sürgősen rendet tennie, az ő performansza visszatetszést keltett nemcsak szurkolói, hanem szakmai körökben is.
A KSI öttusázója – akiről azért mondjuk el, hogy júniusban a lábában fáradásos törést szenvedett – utólagos nyilatkozatában arról beszélt: remekül érzi magát Rióban, minden a legnagyobb rendben 27. helyezettként – kérdés, mi lett volna, ha történetesen olimpiai bajnok lesz? Vívása és lovaglása minősíthetetlen volt, pedig nem sokkal Rio előtt lecserélte vívómesterét, egyben szakosztályelnökét, Takács Pétert…
Az uraknál Marosi Ádám talán túlságosan is rágörcsölt az (arany)éremszerzésre, neki Londonból volt már egy bronza, meglehet, túlzottan magasra állította a mércét önmaga előtt. Vívását elszúrta, pedig három éve párbajtőrben magyar bajnok volt! Abszurdum, hogy egy év leforgása alatt három mesterrel próbálkozott… Aki nem okozott csalódást élete első olimpiáján, az a fiatal Demeter Bence. Sokan – főleg maga az érintett – felvetették, miért nem a magyar bajnok Kasza Róbert indult, jóllehet neki is volt kvótája. Nos, a sportoló nem magának, hanem hazájának szerzi az indulási jogot. Meglehet, Kasza jobban szerepelt volna Demeternél, de a válogatókon egyértelműen a fehérvári fiatalember volt a jobb. Eme döntésért nincs értelme Pálvölgyi Miklóst utólag kárhoztatni, másfelől viszont olybá tűnik, a versenyzői nagyon a fejére nőttek a korosodó, 72 éves szövetségi kapitánynak.
Nyolcból semmi
A riói olimpián nyolc sportlövő képviselte színeinket, közöttük akadtak éremesélyesek is – Sidi Péter, Tobai-Sike Renáta, Péni István, Csonka Zsófia –, de gyakorlatilag üres kézzel, Sidi légpuskában szerezett ötödik helyével tértek haza legjobbjaink, mindössze a komáromi sportlövő tudott döntőbe kerülni. Hogy ez kínos meglepetés, hideg zuhany-e, arra nehéz egyértelmű választ adni, hiszen az ember hajlamos Prokopp Sándor, Takács Károly, Hammerl László, Varga Károly olimpiai diadalaiból kiindulni. Ugyanakkor az is igaz, hogy Igaly Diána 2004-es athéni győzelme óta nem szereztünk ötkarikás érmet ebben a sportágban.
Pedig a várakozásokon felül sikerült kvalifikációs versenyek után Győrik Csaba szövetségi kapitány azt várta lövőitől, hogy dobogóra is állhatnak. A szakember előzetes esélylatolgatásában hangsúlyozta: a csapat összetétele meglehetősen vegyes, Egri Viktória és Péni István a 18, illetve 19 évével még tapasztalatlannak mondható, ellenben Sidi Péter már az ötödik, Csonka Zsófia pedig a negyedik olimpiáján vesz részt, ráadásul négy éve mindketten egy-egy hatodik hellyel tértek haza Londonból. A jó eredményt a kapitány a rutinosabb versenyzőktől várta leginkább, de a felnőtt mezőnyben is egyre komolyabb sikereket elérő, idén már felnőtt világkupaversenyen dobogós Péni is okozhatott volna meglepetést – végül két körrel lemaradt a döntőről az összetett számban.
Fájó, de tény: nem sikerült növelnünk az eddigi olimpiákon szerzett hét arany-, három ezüst- és két bronzérmünk számát. Talán majd Tokióban, amely például Sidinek a hatodik olimpiája lesz. Igaz, Rio után azt nyilatkozta, hogy még csak a pályafutása felénél tart…