Biatlon, bob, curling, jégkorong, műkorcsolya, gyorskorcsolya, sífutás, északi összetett, síugrás. Ezek a téli „őssportágak”, amelyek már az első, 1924-es chamonix-i téli olimpián szerepeltek. A felsorolás két meglepetést tartogat: az egyik a curling, amely nem tudott megragadni a programban, és csak 1988-ban került vissza, a másik az alpesi sí, pontosabban annak hiánya. Ez alapján az alpesi sí is extrém sportágnak számít, és ha jobban belegondolunk, tényleg az.
A sílécet nem arra találták fel, hogy azon száguldozzunk a testi épségünket kockáztatva a lejtőn lefelé, hanem arra, hogy méteres hóban is lehessen közlekedni. A síelésnek tehát a sífutás az alapformája, más kérdés, hogy napjainkban az alpesi sínek – szabadidős jelleggel – többen hódolnak, mint az összes többi téli sportágnak együttvéve.
A technika – mindenekelőtt biztonságos kötés, aztán bakancs és idővel természetesen felvonó – a múlt század derekához közeledve jutott el odáig, hogy alpesi síben is lehetett versenyezni, először 1936-ban Garmisch-Partenkirchenben osztottak érmeket.
Az alpesi sí aztán szinte természetszerűleg több szakágra bomlott a műlesiklástól a lesiklásig. Ám a lehetőségek tárháza tovább bővült, olykor talán az észszerűség határán is túl. Egyrészt felfedezték, hogy nemcsak két lécen, hanem egyetlen deszkán is lehet csúszni, így született meg a snowboard, azaz a hódeszka, majd ügyességi, sőt akrobatikus számokkal szélesedett a kínálat.
Természetesen ízlés kérdése, de hódeszkában és hivatalos nevén szabadstílusú síelésben az öt-öt szám mintha nem is annyira az érdeklődést, hanem inkább azt a cél szolgálná, hogy a téli olimpiai versenyek száma haladja meg a százat.
A cross léccel, deszkával is telitalálat: négy-négy versenyző indul egyszerre, nemcsak a lejtővel, a kanyarokkal, ugratókkal, hanem egymással is megküzdve. A párhuzamos, kieséses rendszerű hódeszkás óriás műlesiklás kicsit erőltetett, de van benne ráció, ennek a síléces rokona, a mogul azonban inkább cirkuszi attrakció. A buckákon való száguldás „kinyírja” a térdeket, és közben kétszer a levegőbe kell emelkedni, aminek a verseny szempontjából semmi funkciója sincs.
Ma már az akrobatikus számokból is akad három-három, ami kicsit sok. Jellemzően még magyar neve sincs mindegyiknek. A slope style („lejtős stílus”) és a félcső a síléces és a hódeszkás kínálatban is megtalálható, előbbiben a lejtőn lefelé haladva kell trükköket bemutatni, utóbbiban az U alakú pálya két pereme között kell ugrani, lendületet véve.
Az igazán nagy durranás, látványos műfaj a big air (hódeszka) és az aerials, amikor csupán egyet, ám annál nagyobbat és látványosabbat kell ugrani. Leegyszerűsítve: műugrás síléccel, illetve hódeszkával, ám jelentős különbség, hogy itt nem vízbe, hanem hóba – legyen az bármennyire is puha –, azaz szilárd felületre érkeznek a versenyzők; és ha rosszul forogják ki az ugrást, túlzás nélkül az életüket kockáztatják.
Ezt sajnos Gyarmati Panka esete is bizonyítja, pedig ő „csak” slope style-ban versenyez. Két éve éve a világkupafutam-győzelme után titkon olimpiai esélyesként tekintettünk rá, ám egy súlyos sérülés, egy szilánkos sípcsonttörés miatt nem volt esélye megszerezni a phjongcshangi kvótát.