Majd’ kétezer kilométerre az otthontól több honfitársunk foglalt helyet a lelátón, mint összesen, egy komplett NB I-es fordulóban – ki merészeli ezek után azt állítani, hogy nem szeretjük a focit? Különösen, ha az viszontszeret minket. 17.15-kor felzúgott a tábor, mert az első magyar labdarúgók megjelentek a játékos kijáróban; Eb-n negyvennégy esztendő elteltével. A piros, fehér, zöld zászlóerdőből kifeketedett ugyan a Cosa Nostra lobogó, de ezúttal nem is gondoltunk a maffiára, csak a tükörfordításra: ez a közös ügyünk.
A legnagyobb osztrák felirat a Schwechat volt – 1848 októberében, a szabadságharcban Windischgraetz serege itt győzte le Mógáét. A kérdés 2016-ban persze az, Kolleré mire megy Storckéval? A Garonne partján, a rendezők a mérkőző felek közös múltja előtt tisztelegve, a Kék Duna keringővel hangoltak, aztán következtek a himnuszok. Az éneklésben picit alulmaradtunk, no de harminc év alatt kiestünk valamelyest a gyakorlatból.
Ez természetesen nem csak a dalolásra érvényes. Pedig a németek elleni, június 4-i kezdő tizenegyhez képesti két változás – Gera és Németh Krisztián került be – azt jelezte, Storck nem csupán rombolásra készül. Mégis majdnem iszonyatosan kezdődött a meccs: labdavesztés itt, elengedett szabálytalanság ott, és Alaba már az első percben eltrafálta a kapufát.
A félidő feléig fiaink célja nagyjából a túlélés volt, ekkor észlelhették, hogy odaát is hús-vér emberek futballoznak, és a mi válogatottunk sem tombolán nyerte az Eb-részvételt. Király Junuzovic löketénél óriásit fogott, egyébként is annyi labdát passzoltak neki hátra a társak, mint egy irányító középpályásnak. Amikor bezzeg a 42. percben meglódultak, rögvest kialakult a ziccer: Kleinheisler átadását Dzsudzsák üresen, de nem túl jól vette át, így kisodródva, jobbal lőtt – keresztbe, mellé. Azért a 0-0-s félidő miatt nem panaszkodhattunk.
Ami pedig ezután ránk köszöntött, az a magyar népmesék legújabb fejezete. A 62. percben, Kű Lajos 1972-es tizenegyese után – mintha tegnap lett volna – újabb magyar Eb-gól született! A remeklő Storck-találmány, Kleinheisler kiugratását Szalai Ádám az elfekvő Almer alatt a hálóba helyezte. Ráadásul éppen a magyar szektor előtt, így önkívületi állapotban vetette magát agyonölelő karok sűrűjébe.
Mivel Dragovic megkapta a második sárgáját, és az ezzel járó pirosat, az osztrákok a 67. perctől emberhátrányba is kerültek. Németh Krisztián pompás, sarokra tartó tekerése mindent el is dönthetett volna, de Almernek talán még a csontjai is ropogtak, ahogyan kipiszkálta a lasztit. A 88. percben viszont fél térdre ereszkedett, úgy adta meg magát, mert a nem sokkal korábban becserélt Stieber Zoltán pazarul emelte el felette, mellette a labdát a hosszú sarokba.
2-0, itt a vége, azaz talán ez a kezdet. Még szokni kell, de nem túl nehéz ezzel az érzéssel megbarátkozni: győztünk! Az 1964-es magyar-dán bronzderbi óta ez az első magyar Eb-diadal, európai riválist pedig világversenyen kereken ötven éve, az 1966-os vb-n sikerült legyűrni, nevezetesen Bulgáriát.
E 2-0 a múlt, a pillanatnyi eufória, de a közeljövő miatt is felbecsülhetetlen, hisz máris majdnem továbbjutást ér.
A meccs embere: Kleinheisler László
Megkérdeztem a meccs emberének választott Kleinheisler Lászlót, érzi-e, hogy 90 perc alatt beírta magát a magyar futball-legendáriumba, mire ő, még ismerkedve az új helyzettel, papírforma feleletet adott: „Nem az én sikerem ez, hanem a csapaté, amit annak köszönhetünk, hogy az első perctől igyekeztünk betartani azt, amit a kapitány úr kért. Én amiatt vagyok boldog, hogy ennyi embernek szereztünk örömet, azoknak is, akik kijöttek nekünk szurkolni, és azoknak is, akik otthon a televízióban látták a mérkőzést.” Bern Storck, magyar szövetségi kapitány a következőképpen írta le a győzelem receptjét: „Csodálatos a csapatszellemünk, és ez nem 11, hanem 23 játékosra igaz. Tökéletes közöttük a harmónia, ahogyan együtt vannak, ahogyan futballoztak, ahogyan a gólszerzési lehetőségeket kialakították. Tudtuk, mit várhatunk az osztrákoktól, erre taktikailag felkészültünk, és a játékosok meg is valósították mindezt. Ez volt a siker kulcsa.”
Németh Krisztián, nem meglepő módon, az első gólban jelölte meg a fordulópontot: „Már az első félidőben voltak biztató lehetőségeink, de aztán Szalai Ádám villant egyet. Nagyon nehéz időszakon mehetett keresztül, több kritikát kapott, de remélhetőleg ennek most vége.”
A második gólt szerző Stieber Zoltán elárulta: „Már a meccs előtt is bizakodtam, mondtam a barátaimnak, hogy nagyon jók a megérzéseim, mert a felkészülésünk fizikai és mentális szempontból is tökéletesen sikerült.”
Koller mester, a vesztes kapitány keserűen idézte Alaba kapufáját, ami, ha bemegy, szerinte mindent más mederbe terelt volna, majd azzal folytatta: „Nagyon idegesen futballoztunk, több kombinációnkat hamarkodtuk el. Tudtuk, hogy a magyarok védelme nagyon stabil, de most előre felé is okosan, türelmesen, kivárásra játszottak.„