Nem volt jó reklámja az atlétikának tavaly a riói olimpián a női 800 méteres síkfutás, amelyet az interszexuális dél-afrikai Caster Semenya nyert meg, de a dobogó második és harmadik fokán végzett versenyzőkről sem lehetett egyértelműen kimondani, hogy a gyengébb nem mezőnyében lenne a helyük.
A történet majdhogynem hajszálpontosan megismétlődött a vasárnap befejeződött londoni világbajnokságon – ezt is Semenya nyerte meg –, a jogi helyzet azonban a vb után változhat, és véget vethet a természetes módon magas tesztoszteronszinttel rendelkező női atléták diadalmenetének. Ám óvatosan kell fogalmaznunk, mert a feltételes mód nagyon is indokolt.
A 2009-es berlini világbajnokságon nem hittünk a szemünknek az Olimpiai Stadionban. Itt láttuk először az akkor 18 esztendős Caster Semenyát, aki az előző évben már indult a bydgoszczi junior-vb-n, de ott a női 800 méter előfutamában 2:11,98 másodperces idővel a hetedik helyen végezve simán kiesett. Ám a következő év nyarán, még a berlini vb előtt megismerhette a nevét a világ, mert a Mauritiuson rendezett junior-Afrika-bajnokságon 1:56,72-es idővel nyert, amellyel a felnőtt-világranglista élére ugrott! Két hét múlva aztán Berlinben még tovább javulva, 1:55,45-ös idővel győzött, több mint két másodpercet verve a második helyezettre.
A férfias megjelenésű, dörmögő hangon megszólaló dél-afrikai versenyző azonnal a támadások kereszttüzébe került, hogy neki nem a nők között kellene indulnia, Semenya azonban mindezt felháborodottan visszautasította, és hangsúlyozta női mivoltát.
Édesapja és nagymamája is bizonygatta, nincs semmi turpisság a „leányzó” körül – de aztán kiderült, mégiscsak akad némi bibi. Caster Semenya interszexuális, a kromoszómáit, nemi hormonait, elsődleges és másodlagos nemi jellegeit tekintve nem határozható meg egyértelműen férfiként vagy nőként. A testén belül kifejlődött heréknek köszönhetően a szervezete hatalmas mennyiségű tesztoszteront termel, amely a nők szervezetében alapesetben minimális mennyiségben van jelen.
A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) kutyaszorítóba került. A tesztoszteron a női atléták kedvelt doppingszere, de Semenya nem doppingol. A helyzet azonban tarthatatlan volt, a sportoló versenyengedélyét közel egy évre felfüggesztették, 2013-ban pedig hormonkezelésre kötelezték, hogy a tesztoszteronszintjét egy előírt határ alá szorítsák.
Ám addig Semenya a 2011-es tegui, majd a 2012-es londoni olimpián is ezüstérmet szerzett, amelyek jelen állás szerint ráadásul arannyá fényesednek. Tudniillik mindkétszer az orosz Marija Szavinova előzte meg, akinek doppingvétség miatt törölték a 2010 és 2013 közötti eredményeit.
Semenyának, miután gyógyszereket kellett szednie, látványosan visszaesett a teljesítménye, 2014-ben csupán 2:02,66 perc volt a legjobb eredménye, a következő évben, a pekingi vb-n – bár az előfutamából 1:59,59-cel továbbment – nem jutott be a döntőbe. A 2015-ös esztendő azonban váratlan fejleményt hozott.
Egy indiai sprinternél, Dutee Chandnál 2014-ben ugyancsak túlzottan magas természetes eredetű tesztoszteronszintet állapítottak meg, és nem engedélyezték az indulását a glasgow-i nemzetközösségi játékokon. Az atlétanő nem volt hajlandó alávetni magát az orvosi kezeléseknek, a nemzetközi Sportdöntőbizottsághoz (CAS) fordult, és nyert! A CAS egyúttal felfüggesztette az IAAF hiperandrogénizmusra – az androgén hormonok abnormális jelenlétére – vonatkozó szabályait, és két évet adott a világszervezetnek, hogy bizonyítsa: a férfi nemi hormonok túltengése előnyt jelent a nők számára.
Ezzel tudományos terepre tévedtünk, és a barikád mindkét oldalán vannak fegyverek. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség vizsgálata mindenesetre, ahogyan azt várni lehetett, mintegy 1300 atlétanő tesztoszteronszintjét vizsgálva az eredményeik függvényében szoros összefüggéseket mutatott ki. Egyes kutatások szerint ugyanakkor a magas tesztoszteronszint nem minden esetben jár teljesítménynövekedéssel. Bizonyos interszexuális személyek szervezetében hiába magas a tesztoszteron koncentrációja, a sejtek nem tudják felhasználni a hormont. A versenyzők „kényszerítése” a hormonkezelésekre, hogy csökkentsék a tesztoszteronszintjüket, pedig kivívta jó néhány emberi jogi szervezet tiltakozását. S akkor még nem beszéltünk a személyiségi jogok, az anonimitás esetleges sérüléséről. Roppant kellemetlen, ha valakinek egyáltalán megkérdőjelezik a női mivoltát.
Semenya persze ezen már túl van, ahogy fogalmaz: őt Isten ilyennek teremtette. Történetünk főszereplője amúgy idén január 7-én, éppen a 26. születésnapján megházasodott, és a hetedhét határra szóló lakodalma azért sem tekinthető szokványosnak, mert ő volt a vőlegény. Fricskát mutatva az egész világnak, a közösségi oldalára posztolt fotókon mutatta meg, hogy aranydíszítésű kék bársonyzakóban, aranyszínű bricsesznadrágban mondta ki a boldogító igent párjának, a nála három évvel idősebb, fehér csipkeruhában pillogó barátnőjének.
Semenyának a 2016-os éve is emlékezetes, hiszen élete legjobb időeredményével, 1:55,28 perccel nyerte meg a riói olimpiát, megelőzve a Burundiból érkezett Francine Niyonsabát és a kenyai Margaret Wambuit. S a dobogón nemcsak a győztes, hanem az ezüst- és a bronzérmes is azok körébe tartozik, akiknek a szervezete abnormálisan magas tesztoszteront termel. A negyedik helyen zárt kanadai Melissa Bishop lenyelte a békát, mondván, hogy gyorsabban kellett volna futnia, de az ötödik lengyel Joanna Jóźwik és a hatodik brit Lynsey Sharp alaposan kiakadt az egyenlőtlen feltételek miatt.
„Melissának járna az arany, én pedig úgy érzem magam, mintha ezüstérmes lennék. Mert azoknak, akik a dobogóra állhattak, olyan magas a tesztoszteronszintjük, mint a férfiaknak, úgy is néznek ki, és úgy is futnak…” – jegyezte meg keserűen Jóźwik. S az erőviszonyok az idei világbajnokságra csupán annyit változtak, hogy Semenya és Niyonsaba mögé most az amerikai Ajee-Wilson befurakodott a harmadik helyre, Wambui negyedik lett.
„Nem könnyű bármit is mondani ebben a témában, amely megmérgezi a sportot, viszont nem lehet olyan döntést hozni, hogy valahol valami ne sérüljön – mondja Gyulai Márton, az Európai Atlétikai Szövetség legfőbb döntéshozó szervének, a tanácsnak a tagja, egyben a Magyar Atlétikai Szövetség főtitkára.
– Nem jó az atlétikának, hogy amikor a riói dobogón a Semenya, Niyonsaba, Wambui trió áll, akkor mindenki húzza a száját, mondván, hova jutott a női sport. De ha elkezdünk különböző szabályokat hozni, hogy ilyen tesztoszteronszint, meg olyan, ezt ellenőrizni, meg azt – és most természetesen nem a doppingról beszélünk –, akkor egyszer eljutunk oda, hogy lesz olyan futóverseny, amelyen csak a kék szeműek indulhatnak, a másikon pedig a 160–162 centi közötti magasságúak.
Azzal pedig már most számolnunk kell, hogy néhány menedzser nyakába veszi Afrikát, és elkezd keresni olyan 14–16 éves lányokat, akik a sportot illetően genetikai előnyökkel rendelkeznek. Az atlétikai társadalomban hihetetlenül megosztó ez a történet, és az biztos, hogy nem tesz jót a sportágnak. A magam részéről nem tudnám megmondani, mi a helyes döntés, sportnyelven szólva a labda most a CAS térfelén pattog.”
Mit mondhatnánk, mi is kíváncsian várjuk, hova esik le.
Kakukktojások
Nem új keletű probléma, hogy az atlétikai versenyeken a nők között olyanok is felbukkannak, akiknek az esélyegyenlőség jegyében nem lenne ott a helyük, vagy legalábbis erősen megkérdőjelezhető a nevezésük elfogadása. Dora Ratjen esetében nincs vita, ő közönséges csaló volt – valójában Hermann –, aki az 1936-os berlini olimpián férfiként indult a női magasugrásban, de csak negyedik lett.
Számunkra ez azért emlékezetes verseny, mert Csák Ibolya nyerte meg. Az 1938-as bécsi Eb-n Ratjen világcsúccsal győzött, de fülön csípték, a legenda szerint a kontinenstornáról hazafelé tartva elfelejtett borotválkozni, és egy vasútállomáson egy orvos buktatta le. Így utólag az ezüstérmes Csák kapta meg az Eb-aranyat. A lengyel Stanislawa Walasiewicz az 1932-es Los Angeles-i olimpián megnyerte a női 100 métert, Berlinben ezüstérmes lett a sprint távon. Már amerikai állampolgár volt, amikor 1980-ban, Clevelandben fegyveres rablás áldozata lett 69 évesen, ekkor derült ki, hogy férfi nemi szerve, illetve férfi- és női kromoszómái is vannak.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1966-ban vezette be az akkor igencsak megalázó szexvizsgálatot, és abban az évben a budapesti Eb volt az első verseny, ahol alkalmazták a ruhátlan atlétanők fizikai inspekcióját. A panaszok miatt az 1968-as mexikói olimpián azonban már a kromoszómateszt volt a kötelező. Ekkoriban több olyan sportoló is váratlanul visszavonult, akiket körüllengett a gyanú árnyéka. Meg kell említeni a szovjet Press nővéreket, a rossz nyelvek szerint fivéreket, akik ketten együtt öt olimpiai aranyat szereztek.
Irina 1960-ban Rómában 80 méter gáton, majd négy évvel később Tokióban ötpróbában diadalmaskodott. Tamara 1960-ban és 1964-ben súlylökésben lett olimpiai bajnok, sőt a japán fővárosban diszkoszvetésben is aranyérmet nyert. A lengyel Ewa Kłobukowska az 1964-es ötkarikás játékokon a 4 × 100-as lengyel váltóval arany-, 100-on ezüstérmes lett, de 1967-ben elsőként akadt fenn a sportolók nemének vizsgálata során. A hivatalos indoklás szerint kromoszóma-rendellenesség miatt zárták ki, és tiltották el a további versenyzéstől.