Az egész országot rabul ejtő pólóőrületről elég annyit mondani, hogy volt olyan ember, aki a Vaterán 400 000 forintért (nem tévedés, mintegy 1300 euróért) vett jegyet a szombat esti Magyarország–Horvátország fináléra. Hogy most ez jó vagy rossz, mindenki maga döntse el, de vérbeli társasági eseménnyé nőtte ki magát az eszeveszett módon felértékelődött döntő, aki valamit is számít a pesti „felső tízezer” köreiben, az kötelességének érezte a jelenlétet a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában. Nem tudjuk, Dzsudzsák Balázs életében hány vízilabda-mérkőzésen járt, de hogy szombat este ott volt a Hajósban, és a nagy kivetítőn is megjelent az arca, az tény.
Aztán arcunkra fagyott a mosoly – Dzsudzsákéra meg a hétezer magyar nézőére. Bevezetésként Sukno, a torna válogatottjába is bekerült horvát klasszis faképnél hagyta Vámost – amúgy a világbajnokság legértékesebb játékosát –, a passz hajszálpontosan érkezett, és a Pro Recco klasszisa a kiszolgáltatott Nagy Viktor mellett a hálónkba lőtt. Aztán ugyanezt megtette a center Loncar, a tíz évvel ezelőtti melbourne-i döntőn (Horvátország–Magyarország 9-8) feltűnt Jokovic és Macan is, 0-4-gyel zárult a negyed, halotti csönd honolt az uszodában. (Märcz Tamás: „Egy döntőben nagyon jól kell kezdeni, hogy ne kelljen szaladni az eredmény után, ez most nem volt meg. Talán volt még egy pici szerencséjük is a horvátoknak. De a jó csapatnak van szerencséje, s ez egy nagyon jó csapat…”)
A második negyedben végre összeállt a védekezésünk, talán hatottak Gerendás György keresetlen szavai („Mégiscsak egy világbajnoki döntő ez, de sz…rjunk be!”), remek blokkok után el sem jutott Nagy Viktorig (akit a torna legjobb kapusának választottak) a labda, elöl pedig Vámos bombájával, valamint Török Béla lövésével 4-2-re felzárkóztunk. Nem tudni, a mieink közül hányan gondoltak a februári Volvo-kupára, ahol 1-6-ról 9-7-re megvertük a horvátokat, de tény, hogy vízilabdában bármi megtörténhet. Még az is, hogy a harmadik negyed derekára 4-4 lett az állás! Tizennégy percen keresztül nem kaptunk gólt, s Manhercz bombájával kiegyenlítettünk. Ám ahogy ilyenkor lenni szokott, a felzárkózás felemésztette összes erőtartalékunkat, s a végén szerencsés, megpattanó lövésekkel 8-6-ra megnyerték a meccset a horvátok. Ők másodszor lettek világbajnokok 2007 után, mi ötödször ezüstérmesek – azt azért ne felejtsük el, hogy Horvátország csak 1991-ben vált függetlenné.
Az egész torna kiemelkedő alakja, Vámos Márton így értékelt: „Ezt az ezüstöt a görögök ellen nyertük meg, itt most az aranyat kellett volna, úgyhogy igen, a vereség csalódás. Nem tudom, hogyan húztak el a horvátok 4-0-ra, okosat most nem fogok mondani, egy kicsit puhán mentünk bele ebbe a mérkőzésbe, és ezért tudtak elhúzni. Nyilván csalódottak vagyunk az eredménnyel kapcsolatban, viszont pozitív, hadd emeljem ki, hogy csodálatos közönség volt, és nagyon sok szeretetet kaptunk a magyaroktól. Az MVP-cím – így, hogy elvesztettük a döntőt – nem érdekel. Inkább lettem volna a csapat leggyengébb játékosa, csak nyerjük meg a világbajnokságot!”
Döntő: Horvátország–Magyarország 8-6 (4-0, 0-2, 2-2, 2-2). Gólok: Sukno 3, García 2, Jokovic, Macan, Loncar, ill. Vámos 3, Török, Manhercz, Erdélyi. A 3. helyért: Szerbia–Görögország 11-8.