Harmincnégy hosszú esztendeje még minden magyar labdarúgó és szurkoló tudta, érezte, hogy a románok elleni mérkőzés különleges, messze több sporteseménynél. Nyilasi Tibor egyik beszélgetésünk során így idézte fel az 1-0-s diadallal zárult vb-selejtező libabőröztető előzményeit: „Két órával a meccs előtt álltunk a Népstadion játékoskijárója feletti régi, kis erkélyen, és arra lettünk figyelmesek, hogy könnyes szemű emberek jönnek oda hozzánk, néhányan le is térdelnek, és mondani kezdik: »Tibikém, könyörgünk, nyerjetek, Erdélyből érkeztünk, alig engedtek ki, azt ígértük, a román válogatottnak szurkolunk majd, de az otthoniak is elindultak már a dombokra, hegyekre, hogy hallgathassák a Magyar Rádió közvetítését.«”
Akkoriban ezért (is) nyerni kellett. Mert a magyar sportolókban, bajnokokban élt még az egyik legegyszerűbb, mégis leghatásosabb ösztönző: a vágy, örömet szerezni az embereknek. A kezdeti magyar–román párharcok persze még nem szolgálhattak boldogságforrásul, hisz nem volt egy súlycsoportban a két csapat. Először az 1958-as, bukaresti, barátságosnak hirdetett találkozón érezhette úgy az ellenfél, hogy végre egyszer győzhet, százezer őrjöngő néző előtt még a második félidő derekán is 1-0-ra vezetett. A mieink azonban – egy kiállításnak is köszönhetően – 2-1-re fordítottak, a lelátón helyet foglaló szovjet nagykövet pedig döbbenten tapasztalta, hogy egy barátinak mondott országban micsoda gyűlölet halmozódhat fel a másik „testvér” csapata, népe iránt. Talán az ő jelentése is hozzájárult ahhoz, hogy onnantól majd fél évszázadon keresztül senki sem erőltette a találkozást, ha azt nem követelte ki a sors(olás).
Csakhogy az 1972-es Eb negyeddöntőjére – akkoriban még csak négyes végjáték zajlott – például kikövetelte. A hazai 1-1-et és a bukaresti 2-2-t követően – az idegenben lőtt gólok még nem számítottak – harmadik felvonás következett Belgrádban, megint vérrel, verejtékkel és könnyekkel. Kű Lajos és Deleanu zuhant egymásnak, a román néhány fogát veszítette és hordágyon cipelték le, félig öntudatlanul, a magyarnak dőlt a vér a fejéből, de rimánkodott Illovszky szövetségi kapitánynak: „Rudi bácsi, ne cseréljen le, nincs semmi bajom!” Nem cserélte le, így részese lehetett az akciónak, amelynek végén Szőke berúgta a 2-1-et és továbbjutást érő gólt. A székelyek pedig szokásos stílusukban évődhettek: nem csoda, hogy Deleanu kiköpte a fogait, hát Kűbe harapott.
A románok meg citromba, évtizedeken át, hiszen 1999-ig egyszer sem múlták felül csapatunkat. Pedig többször is a számukra évszázados bravúr, sőt hőstett közelében jártak; 1981 szep-temberében például jelenlegi szövetségi kapitányuktól, Anghel Iordanescu játékmestertől várták a csodát, de egy alig 21 éves srác, bizonyos Sallai Sándor levette őt a pályáról.
1998 őszén, a Népstadionban Hrutka János pompás szabadrúgása a 83. percben mentette meg 1-1-re a meccset és a veretlenségi sorozatot, de onnantól nehéz idők jöttek. Sorozatban öt pofon, 0-10-es gólkülönbséggel, 2013 márciusában hazai 2-2, azzal a lidérces, 93. percben beszedett góllal, majd a visszavágón ama arcpirító 0-3.
Kész szerencse, hogy a legutóbbi felidézendő mozzanat a tavaly októberi, bukaresti 1-1, és az emlék, amint Dzsudzsák bal lába lövésre lendül. Puskás, Szőke, Nyilasi után ő már a velünk élő történelem. De hogy túl is éljen minket, ahhoz pénteken, harmincnégy esztendő után végre újra győzni kellene.
