Új nemzeti lobogót igényelhettek a kifakult, megszürkült régi helyett a március tizenötödikei ünnep előtt az egyik budai kerület lakói. Ahogyan várni lehetett, sokan éltek az ingyenes lehetőséggel. „Föl is voltak lobogózva szépen a patinás budai házak” – írja Lévai Katalin az akcióról elmélkedő, minapi Népszava-cikkében. Igazából nem is ez a zászlógesztus háborította föl a szigorú szerzőt, inkább az, amit a kerületi újság levelezési rovatában olvasott minderről az ünnep után. „Dől a levelekből a túlhajtott lelkesedés, ordít róluk az elkötelezettség a fennálló politikai hatalom iránt (…), a krémen a hab mégiscsak az a levél, melynek szerzője ekként köszön el önkormányzati vezetőjétől: »Hazafias nagylelkűségüket megköszönve, tisztelettel…«”
Hát ez tényleg nonszensz! Kapnak valamit a lakók, és van képük azt megköszönni. Hallatlan!
Innen kezdve a haragos cikkíró szatírába csap át, az irónia fegyverzetéhez nyúl:
„Egyetlen ajándék zászló is csodát művel. Megeleveníti legszebb magyar hagyományainkat Horthy Miklóstól Orbán Viktorig, vagy tán még messzebbre is visszanyúlhatunk történelmünkben. Egészen a feudális földesúrig, aki legföljebb megbökte a kalapja karimáját (…) Csak idő kérdése, és a hálás budai polgár újra földig hajol az elöljáróságok előtt, s visszatér a csendőrpertu.”
És mondja, mondja leárazott „szellemességeit” Lévai Katalin, a megboldogult Medgyessy-kormány egykori minisztere, akinek olvasatában Horthy Miklós és Orbán Viktor egy önkormányzati zászló alatt szövetségre lép a földig hajoló, hálás budai polgár előtt. Hogy miért zavarja Katalin asszonyt a nemzeti lobogó? Mert nemzeti. És lobog.