Wass Albert életművét a hivatalos irodalomkritika még nem érte utol igazán. Mentségül szól: pár évtizede azt se nagyon tudhattuk, kicsoda ő, hiszen műveit a szocialista kultúrpolitika gondosan elrejtette előlünk. (Akárcsak Nyírő Józsefét, Tormay Cécilét, Szabó Dezsőét – miközben az ÁVH-s Berkesi András köteteitől rogyadoztak az itthoni könyvespolcok.) Indexen volt, mert nem félt kimondani véleményét a kommunizmusról, a megcsonkított hazáról.
Szívbe markolón, az irodalom legszebb eszközeivel írt. Könny szökik az ember szemébe, mikor a Hargitáról mesél, a Mezőség tájait rajzolja. Szellemének gyújtóereje van. Tetten ér, nevén nevez mindent, szuggesztivitása lenyűgöző.
Az erdélyi születésű író-költő ma lenne 110 esztendős. Szülőföldje az egész munkásságán nyomot hagyott, holott életének nagyobbik felét kényszerűségből Németországban és Amerikában töltötte. Távollétében Ceausescu Romániája halálra ítélte, amiért kendőzetlenül írt a Nagy-Magyarországot megkurtító kleptomán hatalomról.
Élete alkonyán haza kívánt térni, 1996-ban magyar állampolgársági bizonyítványt kért, ám Kuncze Gábor belügyminisztériuma mindössze egy megalázó ideiglenes fecnit ajánlott fel neki, mondván, a törvény ennél többet nem tesz lehetővé. Két évre rá, kilencvenévesen önkezével vetett véget életének. Idegen földön.
Gróf Wass Albert a szó valamennyi értelmében nemes ember volt. Másfél évtizeddel hazai „amnesztiája” (1990) után már a legkedveltebb magyar írók közé sorolták. A funtineli boszorkány egy 2005-ös felmérés szerint a 12 legnépszerűbb honi regény egyike. Ebben írja: „Ne rázzuk a fejünket gőgös fölényességgel, s ne rángassuk közömbösen a vállunkat, hogy az önbírálat kellemetlen terhét lerázzuk: mi magunk is felelősek vagyunk ezért a világért…”