Nagy lehet a gáz, ha már Kádár Jánost is beemelte a választási kampányba Lengyel László. Botka László miniszterelnök-jelölt tanácsadója ekképp beszélt a megboldogult pártvezérről minap az ATV-ben: „Kádár János a maga részéről – és ezt most pozitívan mondom – személyesen is hihetetlenül puritán ember volt, soha nem lopott.”
Magam is tanúsíthatom, annak idején a Kádár Jánosról szóló mesesorozatok szeretni való, puritán dolgozónak ábrázolták a kacsintgatós kommunista vezért; barátságos, közénk való embernek, aki esténként rózsadombi hajlékában, a kockás abroszos konyhaasztalnál lila hagymás szalonnázgatás közben elbeszélgetett a sofőrjével – a „néppel” – a nagyvilág dolgairól. (Vaddisznó- és szarvasvadászatairól nem annyira.) „Az igaz, hogy félt az ország egy része, de ma a félelemcsinálásban sokkal erőteljesebb ez a rezsim” – tette hozzá Lengyel. Én meg azt teszem hozzá, hogy „a kevésbé félős” Kádár-korban ki pórázt kapott a nyakába, ki kötelet…
Lengyel akár ki is egészíthetné Kádár-portréját Moldova György gondolataival, aki pár éve egyenesen „proletárszentnek” nevezte a néhai főtitkárt – mindjárt ki is jelölte helyét a magyar történelemben, közvetlenül Szent István, Mátyás király és Kossuth kormányzó mellett. Hiszen, ha fölakasztott is néhány száz forradalmárt, meg becsukatott tízezreket, ne feledjük, értünk járt raportra Moszkvába! Az író szerint Kádárnak ma poharanként változik a megítélése. Az elsőnél még mindenki gyűlöli, a másodiknál előkerül egynémely érdeme, a sokadiknál pedig kiderül: nem is volt olyan rossz az a harmincvalahány év… Záróra előtt az ivókban már valóságos Kádár-kultusz tapasztalható.
Vagyis a bolsevista visszarendeződéshez – az MSZP győzelméhez – mindnyájunknak be kéne rúgnunk. (Nem is tudtam, hogy Lengyel iszik.)