Brusznyai Árpád élete és megrázó halála híven példázza a magyar közelmúltat. A harmincnégy évesen bitóra küldött középiskolai tanárnak már a családi háttere is súlyosbító körülményt jelentett az ötvenes években, édesapja csendőrtiszt volt, testvére pap.
Csak kivételes adottságainak köszönhette, hogy doktori címet szerezve elvégezhette az egyetemet, s tanár lehetett Veszprémben. Itt érte 1956 ősze. Részt vett a forradalom helyi szellemi irányításában, tanítványait is csoportba szervezte, viszont eltiltotta őket a harcok közeléből.
Ellenzett minden erőszakot, s megtagadta az egyetemisták felfegyverezését is. Fellépése révén a város foglyul ejtett ávósai megmenekültek a lincseléstől – ő azonban nem kerülhette el a megtorlást. Pedig barátai már az orosz invázió kezdetén megpróbálták rávenni, hogy emigráljon, de ő hallani sem akart róla. Tiszta a lelkiismeretem, mondta. Mintha az számított volna bármit is azokban az időkben…
Elsőre életfogytiglani börtönt kapott, ám a megye nagy hatalmú pártvezére, Pap János (későbbi belügyminiszter, majd miniszterelnök-helyettes) nem elégedett meg az ítélettel – halálbüntetést járt ki számára a legfőbb pártvezetésnél. Az a Pap János, akit a forradalom napjaiban maga Brusznyai mentett meg a népharagtól… A hála nem kommunista kategória.
Az ítélet ellen még Kodály Zoltán is tiltakozott a Kádár-kormánynál, sikertelenül. („Ezek vért akarnak inni, nem lehet mit csinálni” – kesergett barátainak a zenetudós.)
Hatvan éve, január 9-én, ezen a hajnalon hajtották végre az ítéletet. Brusznyai Árpád a Himnuszt énekelve ment a bitó alá. Tetemét – a „kommunista gyakorlat” szerint – kátránypapírba csavarva, jeltelen sírba dobták.
Pár évvel a rendszerváltás után a felelősségre vonástól rettegő Pap János feleségével együtt öngyilkosságba menekült. Ő még azt hitte akkor, hogy a gyilkosokat majd felelősségre vonják…