A magyarság nemzeti skizofréniájának nevezi a székely autonómia gondolatát a pénteki Népszavában Gál Mária külpolitikai távolbalátó. (Pár hónapja egyszer már lehidaltam a szerzőtől. Akkor azt találta írni: „Sok történész szerint Trianon a magyar diplomácia hozzá nem értésén és a románok szakértelmén múlott.”)
Az írásból megtudhatjuk, milyen jelei vannak a mi tudathasadásos elmezavarunknak. Legelőször is az, hogy képesek vagyunk – van képünk – Nagy-Románia megalakulásának centenáriumi esztendejében újramelegíteni „egy száz éve halott témát, egy 27 éve üresen puffogtatott gondolatot”. (Mármint az autonómia kérdését – a szerk.)
Márpedig ez – a szerző szerint – aggasztó tünet. Mintha nem tudnánk, hogy a magyar–román államközi kapcsolat, a magyar–román együttélés amúgy sem viharmentes. Eleve borítékolható, hogy egy ilyen autonómiakoncepció borzolni fogja a bukaresti politika kedélyállapotát, magyarázza Gál pszichológus asszony.
Kinek az ötlete volt most elővenni és görcsösen forszírozni ezt az egészet? – teszi fel a kérdést, majd talányosan ekként példálózik –: „Mit tenne Budapest fordított esetben? Támogatná-e azt, ha az ország közepén egy más állampolgársággal is rendelkező, nem magyar nemzetiségű népcsoport területi autonómiát sürgetne?”
Idáig jutva a cikkben bátran kimondhatjuk, akár a bukaresti Adevarulban is megjelenhetett volna az írás. (Gondolom, a kollégák át is emelték az ottani lapszemlébe, jókat kacagva rajtunk.)
„Ha valóban ennyire fontos a magyar pártoknak a székely autonómia, miért nem számoltak ezzel, amikor megszavazták a magyar állampolgárság kiterjesztését? – érdeklődik tovább a szerző. – Trianont siratjuk, miközben egy még nagyobb tragédiához asszisztálunk.”
Aggódnék Máriáért, ha gondolatait a terepen is elővezetné, élőben.