Megelégelvén az ellenzéki pártok szerencsétlenkedését, az órájára pillantó Lengyel László haragosan a kürtjébe fújt, hátha gatyába rázható még a szétzüllött regiment.
Tartok tőle, fújhatja. Az Összefogás a független sajtóban címmel minap közreadott Népszava-szózatban a látnok-közíró azt magyarázza, hogy a kétségbeejtő ellenzéki pártok helyett a független médiumoknak kéne mielőbb átvenniük a prímet. Ellenkező esetben ugyanis megint talajmintát vesznek a „demokratikus” erők. Fogjon mielőbb össze a Soros- és Simicska-birodalom (az ő kezükben vannak a „független” médiumok), mert csakis így nyerhető meg a tavaszi választás. Miért kellene a tehetetlen ellenzéki politikusokra várni? – kérdi a szónok, majd nyomban felel is rá. – Nem kell! A szerkesztőségek vegyék kézbe az irányítást, csinálják ők a politikát!
Tökmindegy most az eszme, a meggyőződés; az sem baj, ha az antiszemita Jobbik van a háttérben. „Nincs semmi oka a megmaradt független/ellenzéki sajtótermékek szerkesztőségeinek és tulajdonosainak, hogy ne alakítsanak ki koordinált stratégiát a választásokig tartó viselkedésre” – oldozza fel híveit Lengyel gyóntató. (Kicsit le van maradva szegény, a liberális–Jobbik-nász már rég megköttetett a rekettyésben.)
Avatott olvasó nem lepődik meg a gerincproblémákkal küzdő Lengyel László szavain, írt ő már cifrábbakat is. Egyik pünkösdi cikkének (Népszabadság, 2015. május 23.) például ezt a címet adta: Ma magyarnak lenni szégyen. Megjegyzem, a sajtónak kiszignált politizálás sem igazán új, már Gyurcsány Ferenc is értekezett erről egyik klasszikus (nem elveszített) dolgozatában: „[…] fölkészíteni a legbefolyásosabb la-pok vezetőit és vezető publicistáit, hogy mire számíthatnak, bevonni őket ebbe a folyamatba.” (Ismerős? Hogyne. Őszödi beszéd.) A klasszikusok találkoznak.