A sporttudósítás, amely a szenzációknak kijáró részletességgel számolt be egy atlétikai versenyen történt emberi gesztusról, és amelyet aztán számos hírportál is átvett, néhány évtizede legföljebb a mínuszos hírek között kapott volna helyet. Vagy talán még ott sem.
A világért sem akarom leárazni Pavuk Tíra atlétalány érdemeit, aki minap, az U20-as Európa-bajnokság 3000 méteres akadályfutás-döntőben – saját versenyzését megszakítva – kiállt a mezőnyből, hogy fölsegítse az egyik gátnál felbukó honfitársát, Tóth Lili Annát. Bár kétségkívül szép és emelkedett cselekedet volt, amit ez a tizennyolc éves leány tett, mondom: mindez néhány évtizede biztosan nem kapott volna ekkora sajtót. Mert néhány évtizede még – és ahogy távolabb megyünk, még inkább – mindennapos volt egy ilyen gesztus. Elesett, hát fölsegítem… Hogyne segíteném? Hát még ha a honfitársam!
Dehogy irigylem én a háromhasábos, fényképes beszámolókat, a stadion vastapsát Pavuk Tírától – járt az neki! Járt neki, mint annak, akit még nem fertőzött meg a másikon átlépő emberi közömbösség, a mindenen és mindenkin átgázoló törtetők sivársága. Tíra az a sportoló, akiben az empatikus ember képes volt legyőzni a babérra konokul szomjazót. Innen nézve ez nem kis teljesítmény a mostani világ eldurvult „akadályfutásában”.
Ki beszél itt már atlétikáról? Ha szégyelljük is kimondani, valahol mindnyájunknak hiányoznak ezek a másikat fölemelő, emberi pillanatok. Amikor hirtelen és fájón átszalad rajtunk, oh, ha mindig ilyenek lennénk – és miért ne lehetnénk? –, talán nem csökevényesedne el bennünk a jó!
A nagybetűs JÓ. Ahogyan a Himnusznál magasba kúszó zászló láttán, bizony, egy ilyen futódrámát nézve is bepárásodik a szemünk. És ez így van rendjén. Jobbulást, Anna! Köszönjük, Tíra!