A képernyőn is nagyszerűen átjött az a megható, fölemelő hangulat, amely Balczó Andrást vette körül a múlt heti sportgálán. A magyar sport egyik legnagyobb ikonja, a világ valaha volt legeredményesebb öttusázója a Magyar Olimpiai Bizottság és a sportújságíró-szövetség közös életműdíját vehette át a Nemzeti Színházban „Kimondta azt, amit sokan kimondtak volna, ha merték volna, ő merte” – így mutatta be Novotny Zoltán sportriporter a nyolcvanéves ünnepeltet.
A már életében legendává lett Balczó hangja rövid beszéde közben el-elcsuklott, de a nézők szemében is könny csillogott: „Hogy ebben a süllyedő világban, amiben élünk, legyenek ellentétei ennek a világnak (…) A lelkünk az, amit ápolni kellene.”
A közönség hosszú perceken át felállva tapsolt.
Mi jött le ebből Aczél Endrének, a Kádár-kor újságírójának, aki Acsádi fedőnéven a BM III/I-es hírszerző osztálynak is dolgozott?
„Balczó kb. 40 éve a keresztény hit erkölcsi magaslatairól oktatja az országot – írja közösségi oldalán –, tudomást se akar venni arról, hogy minden disznóságban benne volt. Holott nem volt a Jóisten kiválasztottja, hanem egy kiemelkedően tehetséges sportoló (…) Egyik társától tudom, hogy mi zajlott az öttusázók sportuszodai pihenőszobájában a csajokkal (…) Balczó NEM ment el Móna temetésére, mert Móna anyja zsidó volt.”
Az aljasságokat olvasva kimondhatjuk, kevés benne az új Aczél-elem. Gyurta Dani olimpiai londoni úszóaranya után például ekképp értékelt a „sportszakértő” Aczél: „Ha nem 200, hanem történetesen 210 méter lett volna a táv, akkor bizony nem a magyar fiúé az aranyérem…”
„Kollégáról” (aki pár éve már a Népszabadságnak is vállalhatatlanná lett) nem szoktunk olyat írni, hogy hitvány alak – minősítse őt az olvasó.
Én még azt sem írom, hogy sorait olvasva köpni, nyelni nem tudok. Köpni speciel tudnék…