Don-kanyar. Hetvenöt éve – 1943. január 12-én – történt az urivi áttörés. Sokezernyi magyar katona maradt az orosz hómezőkön, ez a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája. Tegyünk ma égő gyertyát az ablakba!
Az nem úgy volt, ahogyan évtizedeken át megpróbálták belénk sulykolni. Nem a hódítás vágya sodorta Magyarországot a második világháborúba, hanem a Tanácsköztársaság és a gyalázatos békediktátum. A kommün és Trianon.
A megtaposott magyarságot egyetlen remény éltette: a revízió. Mi másról is szólhatott volna Horthy Miklós országlása, mint a meggyalázott és feldarabolt haza testi, lelki talpra állításáról, a diktátum újratárgyalásáról?
Ám a revízióra akkortájt kizárólag német (és olasz) segítséggel lehetett esélyünk – ahogyan azt az 1938-ban elkezdett határmódosítások is igazolták. Ennek azonban súlyos ára volt, belesodródtunk az újabb világháborúba. Bár Hitler 1942 végéig nem követelt magyar részvételt a Szovjetunió elleni háborújához, amikor lelassult az előrenyomulása, benyújtotta a számlát…
A Sztálingrádnál elakadó német támadás után érkezett a végzetes parancs: egy irreálisan hosszú frontszakaszt kell megvédenie a 2. magyar hadseregnek a vörös ármádiával szemben. A többit már betéve tudjuk. Hajnalban, mínusz negyvenfokos hidegben kezdődött az offenzíva az urivi hídfőállásnál.
A magyar katonák megfelelő ruházat és hadifelszerelés nélkül is hősiesen védekeztek az óriási túlerővel szemben, de a végtelen hómezőkön napok alatt elfagyott a remény. (A vérgőzös népbíróság 1947-ben koncepciós ítéletet hozott a hadsereg főparancsnokának perében. Mintha Jány Gusztáv vezérezredes tehetett volna a tragédiáról.)
Sose felejtsük: nem hódítani indult a magyar baka – nemes célért vívott egy eltévesztett csatamezőn.